Az új Marshall-terv

 

Az Egyesült Államok és az Európai Unió új transzatlanti kereskedelmi és beruházási megállapodást kötne (Transatlantic Trade and Investment Partnership), és a „TTIP” rövidítés már javában kering a világsajtóban. Egy hónappal később az Európai Bizottság tette közé az általa felkért, jó nevű londoni gazdasági kutatóközpont, a Centre for Economic Policy elemzését a várható hatásokról. A számok szinte sokkolóak: az egyezmény az EU számára évi 119 milliárd eurót, míg az USA-nak 95 milliárd eurót hozna az állami konyhára. A londoni központ volt olyan kedves és kiszámolta, mit jelentene az egyezmény egy átlagos európai családnak: mintegy 545 euró extra bevételt évente. Gondoltak a világra is, számításaik szerint az egyezmény által hozott liberalizáció a globális GDP-t mintegy száz milliárd euróval növelné évente. Szép, nem? Úgy tűnik, a globális kereskedelem további liberalizálása a világgazdaság két legnagyobbja között két dolgot szolgál. Egyrészt képtelenség, hogy a kormányok továbbra is eladósodjanak, másrészt a bankóprés sem működhet időtlen időkig. Mivel a kamatlábakat nem lehet lejjebb vinni, hogy a gazdaságot élénkítsék, a kormányok most a vámok nullára srófolásával, illetve a vámszabályok harmonizálásával próbálnak gazdasági növekedést csiholni, illetve munkahelyeket teremteni. Másrést ez egy kereskedelmi zónában egyesítené a Nyugatot, amely a világ GDP-jének ötven százalékát adná, illetve a globális befektetések több mint ötven százalékát ellenőrizné. De hagyjuk a nagy számokat, megvan azoknak a maga törvénye. Csallóközi és nem „ekomókus” szemmel annyi azért világos, hogy Washingtonban, illetve az európai fővárosokban (elsősorban Londonban, de Berlinben és Párizsban is) sokakat elgondolkodtatott, mennyire lesz a világ biztonságos, ha a jelenlegi „lokalizációs” trendek erősödnek meg – globalizáció helyett. Ez a terv tulajdonképpen az új Marshall-terv, csak most nem Európa újjáépítése a tét, mint a második világháború után, hanem a Nyugat (pozíciójának) megmentése a keleti „hódítókkal” szemben. A tervnek magának nincs számottevő politikai ellenzője (eddig még kritizáló írással sem találkoztam). Ám van egy hatalmas bökkenő – az amerikai, de főleg az európai politikai fejlemények inkább az ellenkező irányba, mégpedig az erősödő nemzeti „fíling” és bizony az érzékelhető szétcsúszás (diszintegráció) irányába mutatnak. Állami regulációk, protekcionalizmus, és ugye vesszenek a lusta görögök meg a lenyúlós németek is. A kapitalista gazdaság alapja éppen az a bizalom, ami eléggé kiveszett a válság utáni világból. Hogy ezt egy csapásra vissza lehet-e állítani egyetlen egyezménnyel, ugyan remekül hangzik, a magam részéről szurkolok is. De a kisördög azt mondatja velem, ez még Európa második világháború utáni újjáépítésénél is nehezebb lesz.