A gondoskodás mindenkinek kijár

De miért is? Valamiért abban nevelkedtünk, a Z, X és Y generáció is még ebben érintett, hogy minél előbb váljunk függetlenné, és kezdjünk el a felnőtt életben egy jó életet: függetlenedjünk a szülőktől anyagilag, alapítsunk családot, legyen jól fizető munkánk, és persze minél több gyermeket, de legalább egyet vállaljunk. Ez egy rendes felnőtt élete, gondolják sokan. 

Az utánunk született emberek viszont másképp vannak alapból beállítva, ők ugyanis már nem a társadalom oszlopos tagjaként, a tömeg érdekében akarnak felkelni és dolgozni menni, hanem azért, mert boldogok szeretnének lenni. Jól szeretnének lenni egy olyan világban, amelyik olyan szülőket adott nekik, akik soha senkire nem tudnak vagy akarnak támaszkodni, mert nem szerettek volna mások terhére lenni. Olyan nagymamát és nagypapát, akik erőn felül teljesítenek, egyedül is, csak hogy segítséget el ne kelljen fogadniuk. Egy pontig így is lehet, aztán az erős, törhetetlen, kemény, akaratos őseink, minden hiába, megtörnek. A gyász, egy betegség, a kor elesetté teszi őket, és kiszolgáltatottá. Akkor persze dühösek is: hogyhogy nem tudnak már annyit, amennyit előtte? S miért velük foglalkoznak a fiatalok, ők még képesek, ők még bírják, ne parancsolják őket ágyba! Nem akarnak passzív szemlélői lenni a létnek, és ezt nagyon is meg lehet érteni. 

Nem mindenkinek adatik meg az a szép, kerek gyerekkor, hogy olyan szülőkhöz érkeznek, akik várták őt, akik szerették, őrizték, védték a gyermeküket, és sajnos ez a privilégium sokaknak nem adatott meg. Annál nehezebb annak a korosztálynak, akik a háború árnyékában cseperedtek, vagy azok gyermekeinek, hiszen, amikor az ember karnyújtásnyira tapasztalja a mulandóságot, nem tud olyan érzésekkel foglalkozni, mint önazonosság, önismeret, egyéb szükségletek kielégítése. Érthető, ha számukra az az egyetlen és járható út, hogy nem szabad másokat terhelni a létezésükkel. Mégis, ez akkor, amikor erre szüksége lenne, egyszerre létszükséglet. 

Amikor anyukám beteg lett és megingott a járása, gyakran nyújtottam a kezem, hogy kapaszkodjon belém, mert úgy talán biztonságosan tudnánk közlekedni. Nekem ez öröm lett volna, hogy tudok neki segíteni, neki pedig pont ellenkezője. Haragudott az életre, a betegségre és hogy a természetes rend, vagyis, hogy ő az anya, a gondoskodó, én a gyermek, akiről gondoskodni kell, ennyire korán felborul. Egy ember kezét fogta csak meg, a férjéét. Nagyon sokat gondolkodtam, vajon miért? Hát mert ott felnőtt-felnőtt kapcsolatban megengedhette magának, hiszen nem volt sem fölé-, sem alárendelve az élete során.

Évek óta kísérjük a mi anyukánkat, és ma már az én kezemet is meg meri fogni. Néha úgy sétálunk kézen fogva, hogy meg merem engedni magamnak, hogy szeressem azt a pillanatot, ahogy még erősen tudjuk egymás tenyerét összezárni, ez ad valamilyen megnyugvást számunkra. Anyu lassan szokta meg, hogy a gondoskodás neki is kijár, hogy ez nem szólhat másról, mint arról, hogy mi is csak annyit bírunk elviselni, amennyire képesek vagyunk. 

Járt nálam egy kedves ügyfél, akivel pont erről beszéltünk: miért is nehéz kimondani a gyermekének, hogy nincs jól. Megható, hogy az anyai szív még akkor is a gyerek érzéseit védi, ha neki lenne szüksége együttérzésre. Ahogy az is legalább ennyire szép megélés lenne, ha egymásba tudnánk kapaszkodni, és megoszthatnánk a bajainkat, kétségeinket.