Az én nyelvem

 Óká, tökéletes, peeeersze, sipogja normál beszédhangjánál egy oktávval feljebb, jól elnyújtva a szavakat. Engem nem zavar mások beszédstílusa, amíg nem vulgáris, de ez a produkció annyira természetellenes, affektált és komikus egyben, hogy amikor befejezi, nem tudom szó nélkül hagyni. Te jó ég, mi volt ez a pesti nyávogás? És mióta mondod, hogy óká? Kiderül, hogy Pestről hívták, s akkor ő mindig így beszél. De miért? Azért, hogy megtisztelje vele a másikat. Ez szép gesztus, gondolom, de nem hiszem, hogy csak ez a magyarázat. Vagyis ha neked egy kecske mekeg, visszamekegsz? Jó, néz rám megadóan. Azért beszélek így, hogy megmutassam, én is tudok szépen magyarul. Egyszer, valamelyik győri butikban az eladó megkérdezte tőle, hogy ugye nem odavalósi. Amikor mondta, hogy nem, a leányka azt válaszolta, gondolta, mert nem tud szépen magyarul. És te elhitted neki? Az biztos, hogy nem úgy beszélek, mint a magyar tévében, itt-ott tájszólást használok, például azt mondom, „beszész”, de nem is ez a lényeg, egyszerűen rosszul éreztem magam, és elhatároztam, hogy engem ezután senki sem fog a beszédem miatt kigúnyolni. Igen, a beszéd olyan tényező, amely alapján sokszor beazonosíthatók vagyunk. S nem mindig akarunk azok lenni. Például amikor gyerekként falun nyaraltam, direkt tájszólásban beszéltem, hogy az ottani gyerekek ne tartsanak városi majomnak, de aztán felhagytam vele, mert nem igazán ment. Pedig anyukám enyhe csallóközi tájszólásban beszélt, s amikor első elemiben számolni tanultunk, így számoltam meg a tankönyvben látható ház emeleteit: első ömelet, második ömelet. A harmadikig nem jutottam, mert a többiek röhögtek. Persze nem tudtam, miért, amíg a tanító néni ki nem javított, hogy „emelet, Zsuzsika”, de azt is megjegyezte, hogy ezen nincs semmi nevetnivaló, mert az emberek sokféleképpen beszélnek, és egyik sem rosszabb a másiknál, s én egy csöppet sem szégyelltem magam. Ilyen bölcs ember és okos nevelő volt az én Moskó tanító nénim. Azóta is az anyám nyelve a legszebb, s örülök, hogy a gyerekeimnek is volt alkalmuk használni, mert a nagyival beszélgetve a standard magyarról sokszor átváltottak a csallóközire. Ám sok felmérés bizonyítja, hogy az emberek, főleg a fiatalok gyakran szégyellik a tájnyelvüket, s akik szlovák iskolába járva nem sajátítják el a „szép” magyart, emiatt is inkább szlovákul beszélnek. S van, aki a szlovákiai magyart is tájnyelvnek tartja és szégyelli. Én örülök, hogy beazonosítható vagyok. Butikos lányok, vigyázat, harapok!