Az egypártrendszer visszavág

Jóformán először indultak szabadjára azok a mélyben elfojtott indulatok, amelyek a szlovákiai-felvidéki magyarság (párt)politikai elitjében éppen a pártegyesítés után kezdtek forrongani. Az egyesítést ugyanis gyorsan követte a kormányalakítás, ahol az MKP megpróbált szakmailag – többé-kevésbé – megalapozott döntéseket hozni. Az akkori (1998-as) magyar pártállást nézve ez annyit jelentett, hogy több olyan személy került kormányzati tisztségbe, aki korábban a Magyar Polgári Párt tagja volt. Ráadásul a választások után egyre hatékonyabban kezdett működni a párt egyik legaktívabb testülete, a gazdaságpolitikai bizottság, amelyet a kormányba került gazdaságpolitikai szakemberek (állami tisztviselők, illetve állami cégek magas rangú hivatalnokai) alkottak. Ebbe is több, valaha liberális pártkötődésű szakember került, mint „kellett volna”. Az érem másik oldala pedig az, hogy már a pártegyesítés előtt az Együttélés akkori elnöke, Duray Miklós figyelt oda (vagy talán volt ideje a legjobban odafigyelni) a három párt sejtjeinek egyesülésére helyi és regionális szinten. Ez a tény is okozhatta, hogy az Együttélés egykori tisztségviselői 1998 után az említett szinten vezető pozíciókba kerültek az egyesült pártban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az akkori MPP-tagok egy része nem lépett be a pártba az egyesítés módja miatt. Miként arról sem feledkezhetünk meg, hogy az MKDM gyengébb regionális pártstruktúrával rendelkezett. A volt Együttélés ezáltal nagyobb befolyásra tett szert az MKP párt-struktúrájának működésére (Országos Tanács, Elnökség), de a pártot az MKDM meghatározó és népszerű politikusai vezették.

A 2002-es parlamenti választások listájának első tíz helyén két volt együttéléses politikusnak jutott hely, miközben a párton belül is hallhatóak lettek a Duray Miklós szereplését (Fidesz-kampány) és politizálását megkérdőjelező hangok. A kormánytisztségek elosztása után egyre nyíltabban lehetett hallani a „liberó” és a „dunaszerdahelyi maffia” ellen megfogalmazott nemtetszést. A kritika azok felől jött, akik kevesellték a volt Együttélés szerepét, döntési potenciálját – elsősorban a személyi kérdésekben. Egyszerűbben fogalmazva arról van szó, hogy a kormánypozíciók elosztásából kimaradt Duray Miklós köre, illetve a pozíciók többségébe – megpróbálva szakmai kritériumokat követni – jobbára a gazdaságpolitikai bizottság által javasolt szakembereket fogadta el az MKP Országos Tanácsa. Érdemes azonban megjegyezni, hogy továbbra is Duray és csapata „kezeli” a Szlovákiába érkező magyarországi támogatások jó részét, és az MKP nem tudott egy olyan politikust találni, aki a pártnak, illetve a szlovákiai magyarságnak – egyfajta nagyköveteként – anyaországi képviselője tudna lenni.

A komáromi tisztújító közgyűlésen újfajta sérelmi politika kezdődött. Ezúttal azonban nem a szlovák–magyar, hanem a párton belül keletkezett indulatokon alapul. Ennek értelmében most azokat próbálták meg félreállítani, akik az elmúlt időszakban többször szólaltak fel Duray Miklós ellen. Felhasználták erre azt a bázist, amellyel az ügyvezető alelnök kétségkívül rendelkezik a párton belül. Az erőviszonyok megismeréséhez mindenki figyelmébe ajánlom a közgyűlés szavazati arányát személyi kérdésekben. Nem lett újból alelnök A. Nagy László, sem Gyurovszky László, Farkas Pállal szemben pedig Komlósy Zsolt lett az OT új elnöke. Az előbbi kettő „liberó”, A. Nagy többször szólalt fel Duray Miklós ellen, Gyurovszky pedig az annyira gyűlölt gazdaságpolitikai bizottság alelnöke. Bár Farkas Pál sohasem volt igazán népszerű a pártban, a parlament pénzügyi bizottságának élén rendkívül hasznos és szakszerű munkát végzett. Ráadásul olyan ember váltotta fel az OT elnöki tisztségében, akinek a Nemzeti Vagyonalap jól jövedelmező elnökségi tagsági székéből a korrupció gyanúja miatt kellett távoznia.

Mielőtt még a másik oldal vad „liberózásba” kezd, hadd mondjam el, hogy szerintem ők azok, akik türelmesen, lépésről lépésre idomítják a szlovák politikai elitet és közvéleményt a demokrácia (és egy kisebbség) standardjához. Szemben a másik oldallal, amely megalakulása óta nem a kreatív munkával törődik, hanem a magyar közösségnek szánt hangos nyilatkozatokkal épít légvárat. Történik mindez akkor, amikor a legújabb közvélemény-kutatás szerint az MKP történelmi, 14,3 százalékos támogatottságot élvez. Jórészt Bugár Bélának köszönhetően, akinek meghatározó érdemei vannak az MKP jelenlegi politikai helyzetének és kapcsolatrendszerének kialakításában. De egyesek szerint nem kóser, hogy támogatja a gazdaságpolitikai bizottság munkáját. Bugár elnöki szerepe azonban – részben saját eredményei, részben potenciális kihívóinak politikai gyengülése miatt – ma annyira erős, hogy nem érdemes megküzdeni vele. Ráadásul fenntartja (bár egyre nehezebben) az MKP pozitív imázsát a szlovák médiában, és népszerűségével garantálja a párt választói támogatottságát. De meg lehet fokozatosan fosztani támogatóitól a párt döntéshozó szerveiben. Most kell, amikor az MKP eddigi csúcsán áll. Ha az elnök hajlandó így is együttműködni a néhai együttélésesek csapatával, akkor egyrészt legitimizálja ezt a törekvést, másrészt bebiztosítja az így szerzett hatalmat.

Természetesen ez egyfajta katasztrófa-forgatókönyv. A valóság azonban az MKP monopolhelyzete, valamint a szlovákiai magyar értelmiség és pártelit közti, nagymértékű és cinikus korporativizmus. A magyar pártok egyesítése ugyan a két választás során meghozta gyümölcsét, ám teljesen független média és erős szlovákiai magyar civil szervezetek nélkül mégiscsak egypártrendszer marad. Ebben szerepet játszott a szlovákiai magyar értelmiség, amely ezt egész egyszerűen hagyta. ĺgy most égetően hiányzik a vita és a hozzáértő kritika. Ha meg van, akkor az illetőt lehetetlenné teszik. Mintapéldája ennek Hushegyi Gábor esete, akinek a magyar egyetemmel kapcsolatos véleményével, elsősorban aggodalmaival a szakemberek jórészt egyetértenek, mégis hagyják Hushegyit ellehetetleníteni, mert bizonyos politikai érdekek ezt diktálják. A párton belül a szakmaiság még mindig az ott lehúzott „szolgálati” évek alapján fogalmazódik meg. (Sőt, ahogy nézem a komáromi eseményeket, a pártegyesítés előtti évek az igazán fontosak). A párton belül szabad véleménynyilvánítással elvétve találkozni, improvizáció és intrika annál több akad. A számonkérés ismeretlen fogalom, semmilyen civil és sajtóellenőrzés nincs, jövőképről szó sem esik.

Meglehet, a helyzet nem ennyire sötét, mint amilyennek talán most itt lefestem. Azt azonban érzem, valóban itt az idő, hogy a párt megnyíljon politikai alternatívák építése és versenyhelyzet kialakítása előtt. Minél kevesebb lesz a pluralizmus a párton belül, annál több olyan civil kezdeményezés üti fel a fejét, mint a tavalyi önkormányzati választások során. Az európai uniós csatlakozás után pedig egyre nehezebb lesz egy alternatívákat nem kínáló párttal a fiatalokat magyar közösségben tartani. Szeretném, ha a közösségi politika nem csak pár ember ügye maradna. Különben – kormányszereplés ide vagy oda – megmarad kis pocsolyának, ahol néhányan a kedvükre dagonyázhatnak. Tisztelet a kivételnek.