Amiről írhatok, és amiről nem

És ezek csak az elmúlt hét titkai. Hónapok, évek óta nyomja a szívem, hogy tudom, de mégsem árulhatom el, melyik neves politikus fia drogdíler, kik írták valójában a magyar státustörvény első változatát, és ki az a köztiszteletben álló férfi, aki fiúkkal csalja feleségét. Ha tudnák, hogy az egyik ismert közéleti személyiség gyereke nem is az ő gyereke, hogy felesége anno más valakivel feküdt össze! De nem tudják, tőlem pedig – sajna – nem is tudhatják meg. Higgyék el, majd szétrobbanok a dühtől, hogy mindezeket most nem közölhetem Önökkel, pedig – mondják most joggal – ez lenne a dolgom, mindez csupa érdekes téma, lepipálja a ma esti kiszavazósót is a bigbradörben. Ez így van, csakhogy... Csakhogy köt az újságírói etika, az informátoraim védelme, a baráti becsületszó és a büntető törvénykönyv. Úgyhogy erről ennyit, bocsánat az elvarratlan szálakért, de ki kellett írnom magamból mindezt.

És most jöjjön, amiről írhatok. Azt mondja a haverom, hogy már a hétvégén kitörhet a háború. Hát, nem tudom... Láttam én már karón varjút, mégsem akarom elhinni, hogy bekövetkezhet, aminek be kell következnie. Nyomhatnám az álpacifista dumát, hogy talán mégis a békés megoldás, a diplomácia, meg a pápa követe, de minek, ha néhány hét múlva már úgyis arról fogok írni, milyen igazuk volt Bushéknak, amikor lerohanták azt az őrült Szaddámot. Ráadásul esetleg rajtunk keresztül. Mivelhogy a héten Szlovákia közútjait és a vasúti hálózatot is megnyitotta az Irak elleni támadásban részt vevő csapatok előtt. A vasúton már nem lesznek láb (illetve kerék) alatt a fölösleges csángók, motorkák és fapadosok, azt meg már látom magam előtt, ahogy Rimaszombat és Tornalja között nehézfegyvereket szállító konvojok döcögnek, ki tudja hová, a fügei kanyarban lassítva egy picit. (Ha már hazai tájakon bolyongok: drága édesanyám, akinek harmincéves fejjel is kicsi fia vagyok, köti az ebet a karóhoz, hogy mondjak le a New York-i kirándulásról, mert háború lesz. Elrontottam, azt kellett volna mondanom, hogy Irakba készülök, megvettem már a repülőjegyet is, aztán bejelenteni, hogy meggondoltam magam, mégis Amerikába megyek, ott biztonságosabb, biztos fellélegzett volna.)

A szerkesztőségi vitát eldöntendő egy másik haverom tegnap megint elsütötte régi poénját, hogy ha tudni akarjuk, mikor kezdődik a háború, elég fellapozni a CNN műsorújságját. Bevallom, megint röhögtem egy sort, de félő, hogy rövidesen már nem viccelhetünk a háborúval. A harmadik haver meg azt mondja, lassan ideje beszerezni a 12 liter ivóvizet, a váltás fehérneműt, az elemlámpát, meg a szárazkaját. Ennyire azért nem vagyok pesszimista, még ha a héten bejelentette is Powell mester, hogy közeleg az igazság pillanata, úgyhogy jó lesz vigyázni.Vigyázzunk, nehogy megfázzunk, mondta annak idején Boborján, természetesen urdu nyelven („onyikábogya” – ez olyan, mintha Szaddám imájának utolsó szavát hallanánk), és akkor még nem is gondolta, mennyire aktuális lesz napjainkban intelme, ugyanis, jelentem tisztelettel, ha az amik még nem is, az influenzavírus már támad. Meg is betegedett több mint 55 ezer ember az országban. Szerencsére az illetékestől megtudtuk, hogy ez még nem járvány, ugyan, az csak egy-két hét múlva várható, addig együnk sok vitamint, nyelőcsövünket fertőtlenítsünk konyakkal, de a legjobb, ha citromot nyalogatunk.

Mikuláš Dzurindát ellátták nyalnivalóval, egy kassai lap adományozott neki egy citromot a héten. Díj volt a gyümölcs, az aranyköpéséért kapta, azt találta mondani egy munkásnőnek, hogy „Az ön órabére magasabb, mint az enyém”. Ez a díj savanyú vigasz, mondaná erre a negyedik haverom, aki időnként mindent összezagyvál.