Amerikai tévedések tragédiája

– Ezek a szervezetek mindenről jelentenek és mindennek az ellenkezőjéről is – hangzott az ironikus válasz. Ami persze nem szereli le a hasonló esetekben egy kormányzatra zúduló bírálatokat. Az ifjabbik George Bush kormánya azonban ennél is kínosabb helyzetbe került, mert a titkos jelentések egy része most napvilágot látott. „Bush tudott róla” – harsogta a New York Post csütörtöki szalagcíme, miután szerdán este a CBS tévéhálózat közhírré tette azt a tavaly augusztus 6-i feljegyzést, amelyben az elnököt figyelmeztették: Oszama bin Laden nagy Amerika-ellenes akcióra készül, s abban netán lesz géprablás is.

Az al-Kaida készülődéséről akkor már hónapok óta sorra szereztek füleseket az amerikai kémszervezetek. Világméretű lehallgatásaikból még annak is hírét vették, hogy a terroristagyanús alakok egymás közt „Hirosimát” emlegetnek, vagyis hasonló méretű tömegpusztító gaztettre készülnek. Sőt egy hónappal az elnök asztalára került jelentést megelőzően a kormányzat legfőbb antiterrorista tisztviselője, Richard Clarke tucatnyi szervezetnek, köztük a titkosszolgálatoknak a képviselőit hívta össze a Fehér Ház „helyzettermébe”, s közölte velük: valami látványos fog történni, méghozzá hamarosan. Ki is adta a parancsot, hogy senki sem mehet vakációra, az összes hazai riadóegység legyen folyamatosan készültségben. Ez aztán kerek hat héten át tartott, nagyjából akkortájt lanyhult, amikor az elnök megkapta az ominózus jelentést.

Most azt firtatják, hogy mindezt miért titkolták el a közvélemény elől, noha az ilyesfajta hírszerzői beszámolóknak éppen ez jellegzetességük, s ami ennél is furcsább: már a szeptember 11-i tragédia előtt sem voltak igazán titkosak. Hiszen a szövetségi légiirányítási hivatal honlapján a lényegét közzétette: noha Bin Laden szervezete eddig nem támadta a polgári repülést, de a módja és a szándéka megvan rá.

Bush nemzetbiztonsági tanácsadója, Rice csütörtöki sajtótájékoztatóján azzal mentegetőzött, hogy az elnöknek adott jelentés összegező részében, vagyis az általános figyelmeztetések közt volt utalás az al-Kaida géprablási szándékára, ám az is egy három-négy éves, meg nem erősített hírszerzői jelentésre hivatkozott megannyi más, frissebb és főleg konkrétabb értesülés mellett.

S azok legtöbbje egyébként külföldön lévő amerikai célok elleni terrorakciót jelzett.

De ami a Fehér Ház fő védekezése: sem a tanácsadó, sem elnöke nem emlékszik rá, hogy olvastak volna bármit is az e heti sztorikban olyan nagy port felvert két FBI-ügynöki jelentésről. Az arizonairól, amely felhívta a figyelmet arra, hogy Bin Ladenhez kapcsolható közel-keleti férfiak kapnak Amerikában pilótakiképzést, s a minnesotairól, amely a már csak huszadik géprablóként emlegetett és éppen furának talált pilótaleckéi okán időben lekapcsolt arab esetleges terveit pedzegette. Az már csak szomorú adalék, hogy a két FBI-ügynöknek sem volt fogalma a másik jelentéséről.

Ettől tévedések tragédiája az egész, hiszen utólag már mindenki tudja, mire kellett volna szeptember 11-e előtt felfigyelni. De a mindenhol megszokott – és persze mentségként sehol sem elegendő – kormányzati kétbalkezesség akkor is rendkívül kínos, ha csupán mániákusok érzik igazolva bizarr tételeiket a terroristák „belső cinkosairól”. Mert ugyan a New York Times pénteki vezércikke joggal azt tekintené igazi tragédiának, ha bebizonyosodnék: a Bush-kormányzat megkapta, ám nem vette figyelembe az öngyilkos géprablásra egyértelműen utaló jelzéseket, de épelméjű ember ebben sem látna egyebet, mint vészes alkalmatlanságot.

Hogyne, mihozzánk is begyűrűzött a „szörnyű titok” – nemzetközileg piacképes és nyilván jövedelmező – feszegetése, aminek legújabb példája egy francia könyvsiker, amely a szélsőségesek szokott logikája szerint az „igazi tények” eltitkolásával vádolja a Fehér Házat és a Pentagont, s a New York-i toronyrombolást a „katonai-ipari lobbi” nyakába varrja, ahogyan a Kennedy-gyilkosság óta már annyi minden mást. A mi szélsőjobboldali lapunk a maga változatába „százával” lefogott izraeli kémeket is belekever, hivatkozva a világsajtó hangzatos című kétes sajtótermékeire (és sajna, azoknak olykor szintén felülő komoly újságokra is). Amellett, hogy a szaftos sztorisorozatban a szeptemberi tragédia után (hiteles sajtóbeszámolók szerint) elkapott arab csoportokból is menet közben valahogyan izraeli ügynökök lettek, a szerzők és szerkesztők a tőlük megszokott módon magyarázzák a lehetetlent: az amerikai média „feltűnő” hallgatását az egészről (a washingtoni igazságügy-minisztérium szóvivője még márciusban közölte, hogy ő is hallotta ugyan a nemzetközi pletykákat a „száznál több izraeli kémről”, de nekik ilyesmiről nincs tudomásuk...).

Az eszelősök természetesen ujjongva fogadják a washingtoni önvizsgálatot, hogy kiszemezgessék belőle a teóriáikat éltető elemeket, valójában éppen e botrány kirobbanása a legékesebb cáfolata tételeiknek. Ahogyan az amerikai sajtó rávetette magát a kormányzati balfogások eltitkolására, s kaptak vérszemet (kongresszusi választási kampány előtt érthetően) a Bush „sebezhetetlenségétől” eleddig bénult demokrata politikusok, az tökéletesen bizonyítja, mennyire képtelenség feltételezni is a Mosszad, a CIA meg a többi kedvenc pofozógép valóságos bűnrészességét.

Szegény Bush nem egykönnyen kecmereg majd ki ebből a botrányból, hiszen máris állítja egy hozzátartozó, hogy ha a kormány idejében jelzi a vész lehetőségét, családtagja nem száll fel arra az elrabolt és a toronynak vezetett gépre.A szerző hírlapíró