Akár a világ akarata ellenére is

Az afganisztáni katonai akciók megkezdése után több ország neve is felmerült mint az USA antiterrorista hadjáratának esetleges célpontja. A leggyakrabban Irakot emlegetik. A bagdadi rezsim elleni támadás megkezdésének időpontját már több mértékadó amerikai és brit lap is tudni vélte, állítólagos hírszerzési forrásokra hivatkozva. Legutóbb John McCain arizonai szenátor – Bush elnök republikánus ellenfele az elnökválasztások előtt – is azt válaszolta arra az újságírói kérdésre, amely azt firtatta, Bush elnök asztalán vannak-e már az Irak elleni tá-madás tervei, hogy még nem, de van Washingtonban elég asztal, amelyen elférnek az ilyen tervek. Figyelembe véve a realitásokat, nem volna meglepő, ha amerikai katonai akció – esetleg brit támogatással – indulna Irak ellen. Ezen a ponton gyakran teszik fel a kérdést, miért nem foglalták el az amerikaiak által vezetett nemzetközi erők már 1991-ben, az Öböl-háború idején egész Irakot, és miért csak a déli részét, és miért nem buktatták meg akkor Szaddám Huszeint. A válasz: Wa-shingtonban attól tartottak, hogy ebben az esetben veszélybe kerül az egész Közel-Kelet stabilitása. Irakban ugyanis Szaddámnak „köszönhetően” nem volt olyan befolyással bíró politikai erő, amely a diktátor bukása után átvehette volna az ország irányítását. Ha ebben a helyzetben Szaddámot megbuktatják, Irak egész területén káosz alakulhatott volna ki a központi irányítás hiánya vagy gyengesége miatt (ha az amerikaiak mégis megpróbálkoztak volna valamilyen kormányt létrehozni, amelynek azonban nem lett volna reális befolyása az egész országra). Az Irakban uralkodó káosz miatt létrejövő hatalmi vákuum a térség egyes államait – például Iránt, Szíriát – arra ösztönözhette volna, hogy megpróbálják felosztani Irakot. Ez pedig egy sokkal nagyobb méretű regionális konfliktus kirobbanásával fenyegetett volna. Emiatt az USA 1991-ben nem akarta Szaddám bukását, hanem csak olyan mértékű meggyengítését, hogy képtelen legyen katonailag fenyegetni a térség államait, elsősorban Kuvaitot és Szaúd-Arábiát. Mára azonban kiderült, hogy súlyos veresége ellenére Irak továbbra is (vagy inkább ismét) képes az egész Közel-Kelet, sőt bizonyos mértékig a nyugati világ biztonságának fenyegetésére. Egyrészt részben megújította és újjáépítette katonai potenciálját (viszonylag intenzív orosz támogatással), amely ismét fenyegetést jelent Kuvait és a többi térségbeli állam biztonságára. Ezt a veszélyt komolyan kell venniük a nyugati államoknak is, hiszen egy esetleges sikeres iraki akció nagyon komolyan veszélyeztetné az USA és Nyugat-Európa (valamint Japán) kőolaj- és földgázellátását. Ezenkívül újra megjelent az a veszélyforrás Irak felől, amelyről sokan azt gondolták 1991 után, hogy felszámolták: a tömegpusztító fegyverek. Az elmúlt 10 évben Bagdad intenzíven dolgozott kapacitásának helyreállításán és növelésén, különösen azután, hogy kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőrzési munkatársait. Ez azért is veszélyes, mert Irak mindent megtesz, hogy olyan eszközökhöz – ballisztikus rakétákhoz – jusson, amelyek az általa birtokolt vegyi és biológiai töltetekkel felszerelve elérhetik a nyugati nagyvárosokat. Ennek az éremnek a másik oldala a jelenlegi iraki vezetés és az egyes terrorista szervezetek közötti bizonyítottan szoros kapcsolat. Ezt kihasználva vegyi és főleg biológiai fegyverek juthatnak ezeknek a szervezeteknek a birtokába, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Az említett okok elméletileg már elégségesek, hogy megindokoljanak egy esetleges Irak elleni preventív amerikai katonai akciót. Az esetleges Irak elleni támadás azonban nem igazán talál megértésre Washington európai szövetségesei körében; kivétel Nagy-Britannia, amely hasonlóan értelmezi a biztonsági kihívásokat, mint az Egyesült Államok.

Az európaiak közül leginkább Franciaország ellenzi az esetleges katonai akciót. Párizs egyrészt igyekszik a washingtoni Közel-Kelet-politikával szemben egy „európai” álláspontot prezentálni, amely szerinte nagyobb megértést tanúsít az arab országokkal szemben, másrészt pedig – Németországhoz és Olaszországhoz hasonlóan – a franciáknak nagyon komoly gazdasági érdekeik vannak Irakban. Az Öböl-háború előtt nagyon gyümölcsözőek voltak a francia–iraki gazdasági kapcsolatok, beleértve a nagy volumenű francia fegyverszállításokat is (például Mirage vadászbombázók). Párizs azért szorgalmazza az „iraki probléma” gyors és főleg békés rendezését – ami ebben az esetben a Nyugat meghátrálását jelentené –, valamint az ENSZ szankcióinak mielőbbi feloldását, hogy régi kapcsolatait felhasználva és felelevenítve újra megindítsa a nagy haszonnal kecsegtető francia–iraki kereskedelmet. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy az Öböl-háború előtti nagymértékű kereskedelem következtében Irak több milliárd amerikai dollárral tartozik Franciaországnak, amelynek megtérülésében Párizs csak akkor reménykedhet, ha feloldják az Irak ellni gazdasági szankciókat, és Bagdad újra bekapcsolódik a világgazdaságba. Nem igazán lelkesedik az esetleges Irak elleni támadásért az USA legfontosabb térségbeli szövetségese, Törökország sem. Ankara attól tart, hogy ha az amerikaiaknak sikerülne megbuktatniuk Szaddám Huszein rendszerét, Irak periferikus területei fe-lett meggyengülne a központi, bagdadi kormány hatalma. Ha ez megtörténne, Irak északi területeinek kurd lakossága sokkal intenzívebbé és hatékonyabbá tehetné függetlenségi törekvéseit. Figyelembe véve, hogy Törökország saját, Irakkal és Iránnal határos délkeleti területein szintén a kurd szeparatista törekvések ellen harcol, Ankarának nem igazán jönne jól, ha az Észak-Irak területén élő kurdok nagyobb szabadságra tennének szert. Ez egyrészt felbuzdíthatná a törökországi kurdokat is, másrészt pedig Észak-Irakot bázisként használhatnák fel a török hadsereg elleni harcban. Ez reális veszély Ankara számára, s ezt a török hadsereg többszöri, határon átnyúló, iraki területen indított kurdellenes hadműveletei is bizonyítják (ez ellen Bagdadban csak pro forma tiltakoztak, mivel Iraknak is jól jön, ha a törökök „kordában tartják” a kurdokat). Az arab államok ezúttal – ellentétben 1990-el, amikor Kuvaitról volt szó – egységesen elutasítják az Irak elleni katonai fellépést, mivel ennek sikere még tovább erősítené az amerikai pozíciókat a régióban; már most is túl erősnek tűnnek az arab államok számára. További fontos dolog, hogy az arab országok nem értékelik úgy, hogy Irak veszélyt jelent a térség biztonságára és az arab közvélemény – amely egyértelműen elutasítja a potenciális amerikai akciót – véleményét is figyelembe kell venniük. A leírtakból látható, hogy szinte nincs olyan szövetségese Washingtonnak, amely támogatná az Irak ellen indítandó katonai hadműveletet. Ez a különbség a potenciális veszélyforrások értékelésében rejlik. Ebben az esetben azonban a lényeg az, hogy az USA komoly veszélyforrásként értékeli Irakot, és vannak katonai eszközei, illetve eltökéltsége is arra, hogy ezen a helyzeten változtasson – akár az egész világ akarata ellenére is.