Ábel Budapesten

A magyarigazolvány alapján igényelt munkavállalási engedélyek száma alulmúlta az összes létező jóslatot. A pártszimpátiáktól menteseket is beleértve. Pedig ha van egy paragrafusa a sokat vitatott kedvezménytörvénynek, akkor a munkavállalás törvényes kereteinek megteremtéséről szóló rendelkezés olyan gesztus, amely (főképp Erdélyben) tízezrek fantáziáját hozta lendületbe. Itt korántsem azokra utalok, akik akár újságíróként, akár politikusként, akár begerjesztett tüntetőként, kliensként vagy kliensecskeként igyekeznek hasznot húzni a határon kívüliek nyomorának enyhítését célzó rendelkezésből. Inkább azokra gondolok, akikkel Budapest egyik terén már két évvel a rendszerváltást követően is találkoztam. Mit mondjak, székely atyámfiainak magatartásán nyomát sem leltem annak az önérzetes furfangnak, amelynek megnyilvánulásaival Tamási Áron Ábel-trilógiájának minden lapján volt szerencsém találkozhatni. Csak azt tudnám feledni, ahogy a kőművesmesterek és más reményteli vállalkozók és újdemokrata naccságák alkudoztak az Erdélyből érkezettekkel! Azt ugyan nem láttam, hogy fogsorukat is szemügyre vették volna, de ezen az egy műveleten kívül a gyermekkori olvasmányaimból ismert rabszolgavásároknak számos kelléke megjelenítődött.

Hacsak ennek az egy jelenségnek a felszámolásához járulna hozzá a kedvezménytörvény, a törekvés már akkor se lenne hiábavaló. Sajnos, olyan hírek érkeztek, amelyek szerint mindössze néhány tucatnyi a magyarigazolvány alapján kiváltott munkavállalási szerződések száma. Két oka lehet az érdeklődés pangásának. Az egyiket nyomban „kipipálhatjuk”; Romániában nem következett be gazdasági csoda, a munkaerő iránti kereslet ma sem élénkebb a tavalyinál vagy az öt évvel ezelőttinél. Félő, hogy némely magyarországi városok félreeső terein reggelenként ma is hasonló módon folyik a határokon túlról érkezett munkaerő mustrája, mint hajdan.

Aligha a munkaerejüket kínálók hibáztathatók, hogy foglalkoztatásuk nem a törvény által szorgalmazott módon történik, hanem mint eddig is mindig: a formaságok teljes mellőzésével. Az előírásos foglalkoztatás ugyanis adminisztrálást igényel, és – többletkiadással jár. Akit a hivatalnál bejelentenek, azután társadalombiztosítási járulékot is kell fizetni. A törvény vonatkozó paragrafusának megfogalmazói sok mindent figyelembe vettek. Felmérték, hogy Erdélyből, Kárpátaljáról és esetleg Szlovákiából hányan ajánlják fel munkaerejüket. Azt azonban nem vették számításba, milyen tulajdonságai vannak az eredeti tőkefelhalmozással foglalkozó vállalkozónak, aki nemzeti gerjedelmében hajlandó 500 forintért kokárdát venni, még arra is hajlandó, hogy székely emberrel kopjafát faragtasson a kertjébe. A kezdő magyar kapitalista azonban – a világ minden kezdő kapitalistájához hasonlóan – csak akkor nyúl mélyebben is a bukszájába, ha nagyon rákényszerítik.