A tények súlya

Köszönöm, hogy néhány sorban válaszolhatok arra a hozzászólásra, mely február 3-án megjelent írásomra reagált. Noha nem tudom biztosan, hogy valóban reagálásról lehet-e szó, hiszen én egy angol-cseh tudós, a baloldalinak semmiképpen sem nevezhető Ernest Gellner nacionalizmuselméletét ismertettem, hozzátéve, hogy kiváló emlékezetű Rákos Péter fedezte fel az oxfordi professzort a magyar közönség számára és végül bátorkodtam megemlíteni: a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Etnikumok Közötti Viszonyok Kutatóközpontja (CCRIT) ama közvélemény-kutatását, amelyből kiderült, hogy az erdélyi magyar népesség 88,5 százaléka helyesli az RMDSZ, illetve a kormányzó román szociáldemokraták együttműködését, s ennek a közös munkának a feladatait fontosabbnak tartja, mint az autonómiaigények sürgetését. Itt be is fejezhetném, mivel a hozzászóló ezeket a kérdéseket nem is említi, és ehelyett arról ír, hogy én – állítólag – „nagy hangon” elítéltem azokat, akik Romániában autonómiaterveket kovácsolnak. A valóságban egyetlen szót sem írtam róluk, nem azért, mert nincsen véleményem, hanem úgy véltem és úgy gondolom most is, hogy – ezeket a kérdéseket Erdélytől távol és az ottani viszonyokat közelebbről nem ismerve – helyesebb, ha nem a magukat néptribunként feltüntető, önjelölt vezérek véleményét közöljük a szlovákiai magyar olvasóval, hanem az erdélyi szakemberek adatait. Talán lehetne szólni a „baloldali nacionalizmusról” is, ha akár Putyint, akár Jelcint, akár bárki mást ebből a csoportból baloldaliként jellemezhetnénk, ami kizárólag abban az esetben lenne elképzelhető, ha elfogadnánk ama abszurd, noha a jobboldali sajtóban sűrűn felbukkanó feltételezést, amely szerint az orosz nemzetnév szinonimája lenne a szocializmusnak, a baloldaliságnak vagy a kommunizmusnak. Ugyebár azt azért mégsem képzelhetjük józan ésszel és a tények ismeretében, hogy a bolsevikok által kivégzett II. Miklós cár utolsó, jekatyerinburgi lakhelyét előbb leromboló, majd utóbb a cári család pravoszláv szentté való avatását kezdeményező Jelcin baloldali politikus lett volna? És szomorú tény a magyarság fogyása, de azért érdemes lenne arról is gondolkozni, hogy miért csökken folyamatosan a teljes autonómiának örvendő finnországi svédek lélekszáma (1920-ban az összlakosság 11 százalékát alkották, 1990-ben már csupán a 6,1 százalékát), nem is szólva arról, hogy a finnek demográfiája sem emelkedő tendenciát mutat. Ilyen tényekről érdemes lenne vitatkozni, de nem a szerencsétlen, 1977-es kiadású Idegen szavak kéziszótárát forgatni mint tudományos forrásmunkát...

E. Fehér Pál