A minimálbér hatása

Mától az eddigi 4920 korona helyett 5570 korona a minimálbér, a munkáltatók ennél kisebb bruttó havi bért nem adhatnak alkalmazottaiknak. Nem valami látványos emelés, a szakszervezetek keveslik is, de a néhány száz korona plusz némileg vonzóbbá teheti a munkavállalást az olyanok számára is, akik gyakran a szociális segély és a minimálbér eddigi összegének közelsége miatt az előbbi mellett döntöttek. Az érv közismert: a gazdaságilag leszakadt térségekben helyben nincs munka, s ha valaki minimálbérért vállal munkát otthonától távolabb, az utazási költségek miatt keresetéből alig marad valami. Inkább otthon várják a szerény segélyt... Ugyanakkor az is tény, hogy a megemelt minimálbér a hazai átlagkeresetek mindössze 40 százaléka. Az uniós tagországokban ez az arány 60 százalék. A kormányt alakító pártok zöme is ennek elérését szorgalmazta választási programjában.

A törekvés érthető és szép, az azonban mindmáig kérdéses, milyen álláspontra helyezkednek azok a munkáltatók, akik a minimálbér megemelésének hatására kénytelenek több adót és biztosítási járulékot fizetni az államkasszába. Megtörténhet – és erre több szakértő is figyelmeztet –, hogy minimálbérrel javadalmazott munkákra nem vesznek fel alkalmazottakat, esetleg elbocsátják az ilyeneket, és a feladatokat – valamivel megemelt fizetésért idősebb alkalmazottaikra bízzák. Aligha megalapozatlan ez a félelem, hiszen volt már rá példa eddig is, hogy a vállalkozók, munkáltatók a gazdasági megszorításokra létszámcsökkentéssel reagáltak.

Közismert a most formálódó kormány reformelkötelezettsége. Ez már csak azért is jó, mert a külföld szemében a reformok megvalósítása azt is jelenti, hogy az eddiginél lényegesen kisebb kockázattal hozhatja tőkéjét Szlovákiába. Márpedig ahhoz, hogy nagyobb legyen a munkavállalási kedv, fontos a nagyobb minimálbér is, de hiába vállalna valaki ennyiért munkát, ha nincs hol. Egy egész ország mégse költözhet a fővárosba vagy környékére. A megoldás tehát csakis az lehet, hogy Szlovákia él a zöldmezős beruházások és az ipari parkok létesítésében rejlő „tőkevonzó” lehetőségekkel. Azt az előnyt is kihasználhatjuk, hogy nálunk még mindig olcsóbb a munkaerő, mint a környező országokban. Ha pedig az ipari és egyéb termelési beruházások éppen a reformok következetes megvalósításának köszönhetően lényeges növekedésnek indulhatnak, talán már nem az lesz a fő kérdés, hogy az elbocsátások növekedésének veszélye nélkül emelhető-e vagy sem a minimálbér. Az lesz a kérdés, hogy tudunk-e megfelelően képzett munkaerőt kínálni az új gyárakba. De ez már a könnyebben megoldható feladatok közé tartozhat.