A „mások” kárára

Például, hogy a történés nem péntek éjjel, ittasan vagy a buli hevében történt, hanem kora délután. Hogy nem valamelyik külvárosi panelrengeteg egyik zugában, hanem a Lánchíd mellett. Az elkövetők annyira nyeregben érezték magukat, hogy pár méterrel odébb, a rakparton fülelték le őket. Miért érdekes nekem az eset? A fenti három körülmény – idő, helyszín, nyugodtság – arra utal, hogy a sztori nem olyan, amely után másnap reggel az elkövetők nehezebben néztek volna tükörbe. Nyilván arra számítottak, hogy ezt most megtehetik. A Lánchíd környéke persze tele van térfigyelő kamerával, és végül az azokat figyelő diszpécser értesítette a rendőröket, akik azonnal léptek. Nem tudok az elkövetők fejével gondolkozni, de valami miatt úgy gondolták, hogy amit tesznek, annak nem lesznek következményei, hogy benne van a „normában”. Nem véletlenül használtam a norma kifejezést. Az Orbán-kormány munkájával kapcsolatos egyik legfontosabb kritika épp a magyarországi normarendszer átalakítása. Orbán Viktor és emberei egyébként sokszor szándékosan avatkoznak bele a szokások alakulásába. Úgy érzik, egy rosszul működő országot vettek át, amit tetőtől talpig át kell alakítani. A változtatások gyakran pozitívak, de sokszor éppen a szolidaritás és a társadalmi integráció ellen is hatnak. Egyebek mellett a kormány hajléktalanellenes politikája komolyan hat a normák alakulására az országban. Ahogy a Fidesz különböző szóvivői beszélnek a hajléktalanokról – nyilván a Jobbik, kevésbé nyilván a baloldal egyes képviselőinek egyetértésével –, az dehumanizálja az utcán élőket, és a „mi” csoportunkból az „ők”, „mások” csoportjába sorolja át őket. A másokkal pedig több mindent meg lehet tenni, mint saját magunkkal. Egyáltalán nem biztos hogy a mostani támadásnak ehhez van köze – bár a körülmények mintha azt mutatnák, hogy a srácok úgy érezték, a hajléktalannal bármit megtehetnek, nem lesz érte büntetés –, de az tuti, hogy a következő incidensnek vagy az az utáninak lesz. A populista kormányzás legfőbb fegyvere a lakosság leosztása „ránk” és „rájuk”, a másokra. Ez az egyetlen elem, amely minden populistánál közös. A mások persze országonként változnak: Szlovákiában magyarok, romák, Magyarországon bankárok, romák, (a jobbszélen) zsidók, Hollandiában bevándorlók, az USA-ban latinok; a sor folytatható. A populistáknak hasznos, ha az emberek egzisztenciális dühét másokra összpontosíthatják. Támogatottságot, szavazatokat, kevesebb kellemetlen kérdést hoz. Közben persze nem akarják, hogy bárkit is megverjenek, de ezt a kockázatot is hajlandók vállalni a politikai sikerért. Ez az ő döntésük – Orbáné, Belicáé, Mikušé –, meg a szavazóké, akik mégis (ezért?) megválasztják őket. De ha a „mások” méltóságát szavatoló normák leomlanak, akkor ki kell mondani, hogy ki a felelős a történtekért. Az, aki a célkeresztet beirányozta.