A könnyekhez nem kell tolmács

A deáki mama visszaemlékezéseit a deportálás idejéből hangfelvétel őrzi. Most, amikor szombat délután egy teremben ülök az ukrán anyákkal, akaratlanul is eszembe jutnak efféle párhuzamok, amikor azt hallom, leszálltak a vonatról és nem tudták, merre induljanak. Fiatalok és ápoltak, de a tekintetük komor, a mozdulataik tétovák. Nehezen oldódnak fel, amikor a szervezők arról kérdezik őket, sikerült-e tavasz óta beilleszkedniük a helyi lakosok, munkatársak közösségébe. Először szlovákul beszélgetünk, mert az ukrán menekültek többsége március óta nyelvórákra jár, a többségük már érti, de még félve beszéli az itteni államnyelvet. Némileg oldódik a hangulat, amikor a jelenlévő, idestova hat-nyolc éve itt élő ukrán vagy orosz résztvevők szólnak hozzájuk.

A járási székhelyen lévő segélyszervezetek a megérkezésük óta segítik az anyákat és a gyerekeiket. Örömmel fogadták, amikor kérés nélkül önkéntesként, tolmácsként csatlakoztak hozzájuk azok az érsekújvári, illetve térségbeli lakosok, akik ugyancsak odaátról érkeztek, jóval a háború kitörése előtt. Hat éve jött az országba az a fiatal gyerekorvos, aki ma már a szülészeten tolmácsol az anyáknak, tavasz óta öt ukrán csecsemő jött a világra. Az orvoslátogatások és szükséges ügyintézések során is ott állt az asszonyok mellett, akiknek nem adatott meg, hogy a férjükkel együtt örüljenek az új jövevénynek. Akik csak megüzenték az otthon maradóknak, hogy jó helyen és jó kezekben vannak.

Oldódik a hangulat a teremben, amikor egy közép-szlovákiai megyeszékhelyen diplomát szerző orosz fiatalember szól hozzájuk. Évekkel ezelőtt menekült el a hazájából, itt alapított családot. A járási székhely kirándulóhelyeiről, boltjairól, kellemes hangulatú falatozóiról mesél, egyfajta eligazítást nyújtva a több mint fél éve érkezőknek arról, mennyi felfedezni való van a városban. Segítőjük hónapok óta egy középkorú hölgy is, aki harminc éve jött ide férjhez. Amint megérkeztek az első menekültek a városba, máris jelentkezett a Vöröskeresztnél, és a mai napig segíti az anyákat; jól tudja, milyen új helyen kezdeni, idegennek lenni. Időnként megszakítják a beszélgetést, hogy pogácsát majszoljanak, kötetlenebbül is beszélgethessenek.

Később körkérdés következik azzal kapcsolatban, mi az, amit a legnehezebb volt megszokniuk a menekülteknek. Többen is elmondják, mennyire nehéz volt feldolgozniuk, hogy ebben az országban nem jelentenek semmit. Nem számít, hol éltek eddig, milyen végzettségük van, mit értek el az életük során. Nincstelenek, vendégek, megtűrtek, ezeket már ukránul mondják. Időnként segítséget kapok a mellettem ülőktől, mert gyér diákkori orosz tudásommal nem mindent értek, inkább csak megérzek.

Amikor egy idősebb asszony kerül sorra, képtelen válaszolni és megnyílni. Halkan sírni kezd. A könnyekhez nem kell tolmács, összeszorult torokkal figyelem, ahogy egyik sorstársa, egy fiatalabb hölgy átöleli, és elmondja helyette: teljesen egyedül érkezett az asszony, munkát talált a helyi konzervgyárban, délutánonként kézimunkával múlatja az időt a szükségszálláson. Sem a háborúról, sem az otthonaikról, sem a férjeikről nem beszélnek. Erről nem tudnak beszélni. Ehhez nincsenek megfelelő szavak sem szlovák, sem ukrán nyelven.

Gyorsan múlik az idő, odakint besötétedik, egyre gyakrabban nyílik az ajtó, előbb csak egy-két, később már egész csapatnyi gyerek surran be, elunták magukat a földszinti teremben berendezett játszóházban. Jönnek egy nagy ölelésre a biztonságot adó anyához. Itt, ebben az országban ez jelenti számukra az egyetlen biztonságos pontot. A szállásuk változhat, az óvoda, az iskola még nagyon friss élmény. Az apa, a nagyszülők, a régi barátok távol vannak. Az ismerős környezet fájón messze van, talán igaz sem volt! Sok mindent meg sem tudnék fogalmazni, ami a levegőben vibrált és megértésért kiáltott. Talán csak annyit kérnék, legyünk türelmesek és figyelmesek mi, akik reggelente elindulunk otthonról a szeretteinktől, és este hazatérhetünk hozzájuk.