Az anyák napja nem elsősorban az ajándékozásról szól, de melyik édesanya ne örülne egy csokor finom illatú virágnak?
Édesanyánk
Holnap van május első vasárnapja, már a legtöbb településen a szél fújja a májusfákat, és árgus szemekkel figyeljük, hogy vajon a fagyosszentek megtalálják-e a kis terméseket a kertünkben. Azonban vár még ránk egy hatalmas feladat a hétvégén, hisz remegő kézzel és lábbal, elszorult torokkal állunk majd édesanyánk előtt, s mélyen a szemébe nézve azt mondjuk: Boldog anyák napját kívánok, nagyon sok erőben, egészségben és szeretetben!
Bár igaz, hogy nemcsak egy nap szeretünk, hanem minden nap, s így minden reggel és este hálát adhatunk azért, hogy még felhívhatjuk szüleinket és beszélhetünk velük. Édesanyám és nagyanyám nem tudtak túl gyakran találkozni, azonban nem telt el úgy nap, hogy ne csörgött volna a telefon, nem számított hétköznap, hétvége, ünnep vagy akár munka. Ha csak egy percre is, de mindig megkérdezték egymástól, hogy jól vannak-e, minden rendben van-e, illetve nincs-e probléma (vagy épp van probléma). A szeretet egy kicsit több ajándéknál, virágnál, egy doboz csokoládénál vagy néhány szép szónál. Egyfajta törődés, ami a mindennapok része.
Anyák napjához közeledve mindig egy kicsit jobban elmélázok azon, hogy mit tanultam a szüleimtől, mit képviselek, s hogyan éljem az életet, hisz úgy gondolom, a legjobb példát tőlük kaptam ehhez az „egészhez”. Nem túl bonyolult ám a recept, csak a telefonhívásokat felváltotta az üzenetküldés a napi kommunikációban, s amikor csak lehetőségem engedi, meglátogatom őket, hisz megyünk, ameddig lehet. Akárcsak a legjobb helyeken, mindenhol vannak „nehéz” napok, de ahogy mondani szokták, nincs időnk haragvásra.
A világ összes kincse sem ér annyit, mint az idő, amit szeretteinkkel tölthetünk együtt. Az időből van már manapság a legkevesebb, s ez az, amit a legnehezebb „szakítani”. A hétköznapok állandó rohanásról szólnak a túlélésért, a felhalmozódott problémák örökös oldása egy kimeríthetetlen bödön. Érdemes végiggondolni azt, hogy honnan vesszük el azt az értékes kis időt egy-egy munkáért, egy-egy túlóráért, hisz azt már nem kapjuk vissza. Nem biztos, hogy egy szombati műszak, a vasárnapi ügyelet ér annyit, mint egy ebéd a szülőkkel, vagy egy kis kirándulás a családdal. (Gondoljon itt bármit a műszakvezetőnk…) Az idő rohan, eltelik, nekünk több és jobb nem lesz, csak kiüresedik körülöttünk minden.
Ha még nem tettük meg, akkor a hétvégi virágvásárlásnál gondolkodjunk el azon, mekkora áldás az, hogy van kinek venni egy csokrot, s ha túlhajszoltak vagyunk, akkor próbáljunk meg lassítani, hisz a szeretet, amit édesanyánktól és édesapánktól kaptunk, az megfizethetetlen. Nem gyerekes kifejezni mindazt, amit érzünk irántuk, más körülmények között ápolni a család szellemét és élvezni az együtt töltött időt.
Sokan már nem tehetik meg mindezt, s néhányszor a távolság is közbeszól, de mégiscsak a szüleinknek köszönhetjük mindazt, amit elértünk az életben. Ők terelgettek minket, mutatták az utat, s igyekeztek belőlünk a legtöbbet kihozni. Kisfiúból férfit neveltek, kislányból nőt, s minden tapasztalatot megosztva próbálnak segíteni a rögös úton, amit életnek hívnak.
Bár most az édesanyákat ünnepeljük, az édesapákat június harmadik vasárnapján, de sose feledjük el, hogy a szüleinknek köszönhetjük ezt az életet, az első öleléseket, a legfontosabb leckéket, mindent, amit a szeretet működtet. Minden nap igyekezzünk egy szeletet visszaadni abból, amit kaptunk tőlük!
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.