Rendkívüli Anyák és azok napja

Mióta anyukánk súlyos betegsége miatt alkalmazkodnunk kell az ő állapotához, mi, a gyermekei sokféle érzéssel vívjuk a napi harcot. Többek közt az anya örökös szükségessége vált egyértelművé, ahogy az is, elméletben minden könnyebb, mint a valóságban. Minden állapotromlásában megéljük a félelmeinket, a veszteséget, ahogy tehetetlen szemlélőivé válunk a hanyatlásnak.

Mikor megszületett az első gyermekem, viccelődve mondtam anyunak, hogy most már értem, miért utáltál engem, utalva a szülési fájdalmakra és egy gyermek árára. Emlékszem az arcára, amely szelíd mosollyal hagyta jóvá élcelődésem. Akkor már nem kezdett önvédelembe, talán elfogadta azt is, bizony a gyermekneveléssel töltött kemény évek során néhány jelentős hibát is vétett, s utólag, ha nem is érdemel kemény kritikát, az ilyen mondatok ellen nem lázadt. Épp az ilyen pillanatokban éreztem anyukámat szelídnek – hosszú évtizedekig pont az ellenkezője volt igaz rá, kemény harcos módjára egy csatában sem tette le a fegyvert, vesztesként sosem hajtott főt a négy gyereke előtt. Az évekkel ez maradt, de a csatákra nem volt többé szükség, mert az ellentétek elsimultak.

Mikor találtunk egymásra? Amikor nem volt többé rakoncátlan kisgyereke otthon, maradt ő és a nevelőapánk a nagy kertes házban, ahova naponta hazaugrottunk, adtuk egymásnak a kilincset, de már csak vendégként. Ekkor már egyre többször láttam őt csak egy szerepben működni, csak az asszonyi, az anyai szerepben lenni, nem kellett ezerfelé szaladnia, egyszerre több felé figyelnie. Ezek az évek a nyugalmat adták, és a felnőtt gyermekeivel ekkor mélyült a kapcsolata.

Ma úgy látom, ezek az évek voltak az aranyévek. Közös programjaink hetente változtak, de voltak. Kicsi gyerekeink mellett anyu is társunk lett.

Anyák napi műsorra vagyok hivatalos, kisfiam ovis fellépése vasárnap lesz. Anyut aznap tudom meglátogatni a kórházban. Gondolkodom, milyen egyszerű is ez, az élet maga mutatja, hogyan váltjuk egymást fontossági sorrendben az életben. Ott van a kisgyermek, akinek én kellek, a jelenlétem, a figyelmem, az ölelés, a jó szó. S messze tőlem az anyukám, aki pedig, még most is, nekem kellene, ugyanerre. Mennék hozzá a reményért, hátha szelíd mosollyal nyugtázná a csacsogásom most is, de nem tehetem. Így a rám bízott öröksége, a bennem hagyott lenyomatai által is próbálok elég jó anya lenni.

Anyura azt, hogy rendkívüli édesanya lett volna, sosem mondtam még, hiszen ez a szó valami magasztos, kiemelkedő életútra utal. Anyu csak a mi anyukánk volt, nincs eget rengető tudományos munkásság mögötte, csak a szülinapi kókusztorta íze a számban, a kelfőzelék színe, a rendezett ház és sokszor a hümmögés, ahogy nyugtázta egy újabb szabadulási vágyamat. Csak ma érkeztem meg oda, ahol anyut rendkívülinek látom, a tökéletlensége ellenére is.

A minden gyermekét szeretettel nevelő anya rendkívüli teljesítményt hagy maga mögött, akár méltatja ezt bárki, akár nem. S mivel a hála a szüleinknek ritkán adatik meg, a jóváírás, az elvégzett munka utáni visszajelzés az unokákban csúcsosodik ki, egyszer.

Valamelyik reggel esett az eső és a levegőben a levert por illata erősödött fel. Felnéztem a lányomra, és elmondtam, mama egyszer azt mondta nekem, mennyire szereti ezt érezni a levegőben…