A láthatatlan munka dicsérete

Hú, éreztem, ahogy a kérdés betalál. Először úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit valami csínytevésen kaptak. „Ó, akármennyire is próbáltam leplezni, valaki fülön csípett.” Észrevettem, hogy ez a szégyenérzet bennem egy régi érzés-emlék. Így szoktam magam érezni, amikor bizonytalan vagyok valamiben, de nem merek segítséget kérni, hiszen „nekem ezt már rég szuper-profin tudnom kellene”. A másik szintje az ismerős kérdésnek ezt mozgatta meg bennem: magyarázkodnom kell, ki kell beszéljem magam ebből a kínos helyzetből, valahogy mentnem kell a híremet. A válaszadást egy másik ismerősnek köszönhetően sikerült megúsznom, aki más témákra váltott. Ugyanakkor a kérdés tovább dolgozott, és további kérdéseket vetett fel bennem: ha láthatatlan a munkám, akkor az azt jelenti, hogy nem vagyok hasznos? Ha a munkámnak nincs azonnali, kézzelfogható eredménye, akkor nem tudok semmit felmutatni? Ha a munkám láthatatlan, az azt sugallja, hogy válságban vagyok?

Saját értékünkről való vélekedésünk nagyban befolyásolja az eredmény- és teljesítményorientált világunk. Ráadásul felgyorsult világunkban jó, ha amit csinálunk, az azonnal és rögtön bemutatható, fotózható és látható. A láthatatlan munka azért cseles, mert ha nincs elvégezve, nagyon is látható, ha pedig elvégezték, van, hogy senki sem látja (értékeli). Gyakran el is csúszik rajta a figyelmünk, hiszen olyan magától értetődőnek vesszük, hogy „valaki” megcsinálja. Ez a valaki, A VALAKI, aki gondoz egy idős családtagot, elvégzi a házimunkát, bevásárol, főz, menedzseli a gyerekek fuvarozását, elvégzi a ház körüli feladatokat, fejben tartja a szülinapokat, stb.

Tanárként sokszor találkozom olyan anyukákkal, akik rendszerint jelzik, hogy a kedves és udvarias gyerek, akiről én tanárként beszélek, biztos nem lehet az ő gyereke. Sok anyuka el is érzékenyül, mert végre megélheti, hogy a százszor szajkózott mondatok, mégis csak fognak valamit a gyerekén. A gyermeknevelés is egy láthatatlan munka, hiszen adott esetben „csak” otthon vagyunk, tesszük a dolgunkat. Sőt, még mi magunk is azt érezhetjük, hogy hát nem is teszünk semmi „különöset”, értékeset. A láthatatlan munka követeli az időnket, a figyelmünket, az energiánkat, és általában hosszútávra rendezkedik be. Naná, hogy ez időről időre kikezd(het)i az önbecsülésünket! Aztán persze jönnek a „régi lemezek” a fejünkben: „Mindig minden rám marad!”, „Nem számíthatok senkire.”, „Ezt a savanyú képet sosem tudom levetkőzni magamról.”, „De mégis mi bajom van az életemmel?!”… Ez a belső, egyenesen bántó monológ, pedig csak fokozza a belső stresszt, türelmetlenséget, ingerlékenységet és belső lelki fáradtságot okozva.

Láthatatlan munka munkahelyen is van bőven. Emlékszem, hogy maradt rajtam egy évfolyamot értékelő tesztsorozat minden előkészületével, levezénylésével és kiértékelésével együtt. Természetesen a saját hibámból is, hiszen élt bennem egy beidegződés, miszerint „nem lehet nemet mondani a munkahelyen”. A helyzet a rendszeres mindfulness-gyakorlásnak köszönhetően is változott. Elismerni a saját erőfeszítéseimet, értékelni a befektetett időm és energiám, felelősségvállalást jelentett magam felé. Valójában a feladathoz való hozzáállásom változott meg, aminek köszönhetően már nem szippantottak be a negatív gondolataim: „Ha ezt nem csinálom meg, akkor felmondanak nekem.”, „Ezt muszáj tökéletesen csinálnom, mert ha nem, akkor nekem itt végem.”, „Ezt csak én tudom ilyen tökéletesen megcsinálni, majd inkább a hétvégén is dolgozom vele.” Az agyalás helyett a tényleges munkavégzésre fókuszáltam. És volt még valami lényeges: tudatos döntés arról, hogy a feladat után feltöltöm a belső erőforrásaimat, azaz valami „jót” teszek magamért. Igen, igen, a sokszor hangoztatott ÉN-IDŐ, kivitelezhető változatban.

Mindfulness-tanfolyamokon egy listát készíttetek a résztvevőkkel arról, hogy mik azok a tevékenységek, amiket élveznek. Tudom, tudom….egyszerű, és mégsem! A legtöbb tanfolyami résztvevő ugyanis teljesen leblokkol, mert szembesül azzal, hogy már nem is tudja, mi az, ami őt a hétköznapokban feltöltené. Vicces, de a telefonunkat soha nem hagynánk teljesen lemerülni, figyelünk rá, hogy időben töltőre kerüljön. Magunkról viszont könnyen lemondunk, elfelejtkezünk önmagunk fontosságáról. Csak ha gondoskodunk magunkról, lesz elég erőnk (lelki is), hogy képesek legyünk a kihívásokkal rugalmasan megküzdeni. A magunkra fordított idő nem fontos, hanem lényeges. Az ÉN-IDŐ tartalmában pedig bármi belefér, pl. a növények locsolása, kávézás egyedül, bámulni a templomtornyot, ölelkezni… A kulcs itt is a figyelem, a jelenlét éber figyelme, hogy tudjuk értékelni azt, ami ITT ÉS MOST már van az életünkben. Értékelni, meglátni, megköszönni a láthatatlan munka folyamatának aznapi lépését nemcsak másoknak, de saját magunknak is.

Kívánok figyelmet az örömteli és feltöltő pillanatok tudatos megéléséhez, a pillanat törékenységének és szépségének átéléséhez itt és most.

Mellár Mezei Anita
mindfulnesstanár