Kaktuszok közt, hol a tenger hupikék…

Csaknem másfél óráig tartott a repülőút Bécsből Bariba, az olasz csizma sarkában hosszan húzódó Puglia tartomány székhelyére, ahonnan negyvenöt perc alatt vonattal elértük úti célunkat, az Adriai-tenger partján található Monopolit. Olajfaligetek, óriási kaktuszok, alacsony, kőből rakott kerítések – a kéklő tengerrel a háttérben – jelezték, a messzi délen járunk.

Monopoli görögül azt jelenti: egy város. Valaha Magna Graecia, vagyis a nagy Görögország része volt, de megfordult erre mindenféle hajós nép, és itt is hagyta névjegyét. Vasútállomása régi, kicsi és rendezett, óriási konzervdobozra emlékeztető víztoronnyal. Nem is sejteti, hogy – amint az később nyilvánvalóvá vált számunkra – milyen természeti, gasztronómiai és építészeti kincsekben és turistákban bővelkedő helyre jöttünk.

Gyalogosan átverekedjük magunkat a városon, ahol – természetesen – van Garibaldiról elnevezett tér és utca. Az óvárosba tartunk. Egy tágas és modern fedett passzázson át érkezünk meg a katedrális előtti kis térre, az új világból egy sokkal régebbibe. Lélegzetünk is eláll a meglepetéstől, amint a hatalmas épület tömbje és a mellette álló, barokk falnak nevezett „toldás” fölénk tornyosul. Ámulatból ámulatba esünk, ahogy csorgunk lefelé a hófehérre meszelt falú, két-, háromemeletes régi házacskák között húzódó, (a turisták által) fényesre csiszolt helyi kővel borított szűk és tiszta utcákon. Elérjük a tengert és mesebeli szállásunkat, a Casa Felicét, amelynek elnevezése azt jelenti: a boldogság háza. Berendezkedünk. A magasföldszinten található, modern bútorokkal, ízlésesen berendezett lakás végighúzódik az épületen. Valódi koráról csak a kőtömbökből rakott, vakolatlanul hagyott püspöksüveg-mennyezet és a hátsó kijárat után következő, szépen megőrződött, ugyancsak csupa kő kapualj árulkodik. A nagykapun túl, a fehéren szikrázó, zöld zsalugáteres házak között egy kis terecske délszaki növényekkel, székekkel, asztalokkal. Ideiglenes otthonunk másik „vége” a tengerre néz. A bejárati ajtón túl a kicsi teraszt a sétálóutca és egy mellvéd követi, alatta, szinte karnyújtásnyira, az előző napi vihar után még mindig haragos tenger. Hullámai újra meg újra megrohamozzák a hatalmas betontömbökkel megerősített partot. A víz olykor egészen az utcánkra felcsap. A sós permettől sós lesz a korlát, a kilincs és a kezem is. Megnyalom. Finom. A hajam tapintása olyan, mintha tekintélyes mennyiségű lakkot fújtam volna rá. Csodálattal vegyes borzalommal nézzük, éjszaka is ki-kilesve és Petőfit idézve közben, hogy bizony, itt a víz az úr. Másnap szállásadónk, Felice nevetve mondja, semmi az egész, nincs vész! Meséli, hogy egyszer egy hasonlóan viharos nap után két halat találtak a teraszukon: a tenger ajándékait.

A tenger gyümölcseit – különféle alakváltozatokban – mi is élvezzük, a tányérunkon. Előételnek tarallit, kis, omlós sós pereceket vagy inkább karikákat kínálnak errefelé. Megkóstoljuk a félbehajtott pizzára vagy inkább lángosra hasonlító, mindenféle jóval töltött majd kisütött kiadós panzerottit. Jellegzetes étel a bab- vagy csicseriborsó-püré, sokszor találni a tányéron cikórialevéllel díszítésként vagy köret formájában. Az itteni kenyér íze és alakja is más, mint mifelénk. Leginkább egy kucsmára hasonlít, amire valaki jókora csapást mért.

A hatalmas méretű, tüskés kaktuszokat a telekhatárok megjelölésére, kerítésként is használták errefelé. Termését, a kaktuszfügét, Puglia nemzeti kincseként kezelik, a kozmetikai iparban és az étkezésben is megkerülhetetlen alapanyag – bár ez utóbbi formájában, nekem legalábbis, nem okozott maradandó, pozitív gasztronómiai élményt: rengeteg, kocsonyás burokban megbújó, kemény magot tartalmaz, alig van köztük gyümölcshús. Nem lehet „csak úgy” felfalni, mint az epret, szőlőt, fügét szokás. Isteni viszont az XXL-es méretű, haragoszöld olívabogyó, amelynek „anyanövénye” remekül bírja az itteni klímát. A pugliai táj jellegzetessége ugyanis – a már emlegetett kaktusz mellett – az olajfa.

Egészen eddig abban a hiszemben voltunk, Európában Magyarország a paprika-nagyhatalom. Alig hittünk a szemünknek, amikor a szokásos turistacsalogató szuvenírek között paprikafüzéreket is láttunk, sőt, a kettőt egyben: pl. szívet formázó, pirospaprikákkal szegélyezett hűtőmágneseket!
Olaszországban járva a fagyi is kihagyhatatlan. Mogyorósat kóstolok – isteni! Másnap egy adag nutellásat kérek. Ehetetlen. Finomnak finom, és nemcsak a nevében emlékeztet az isteni krémre, hanem valóban abból is van. Minden gyerek álma: félüvegnyi kissé hűtött csokis mogyorókrém ropogós ostyába pakolva. Kedvetlenül forgatom a sűrű, édes masszát a számban. Segítség, végérvényesen felnőttem!

Monopoliban annyi a turista, mint a légy. Azazhogy mégsem. Légyből több van (szúnyogból egy szál se), és valóban olyan szemtelenek, mint a szólásban emlegetett piaci társuk. Elhessentem, visszajön. Szemre, orra, szájra száll. Ezerszer is vissza. Jól is van ez így: legyen már valami, ami miatt nem irigykedhetünk az itteniekre! Pumóból is sok van errefelé. Nem, nem valamiféle kártevőről van szó, hanem egy mázas kerámiából készült, leginkább feslő bimbóra emlékeztető szerencsehozó tárgyról, amelyet különböző méretben és színben készítenek. A házak erkélyének korlátját, de a belső tereket is szívesen díszítik vele. Veszünk is egy poggyászbarát, 7-8 cm magas, okkersárga példányt potom öt euróért.

Monopolitól nem messze, a szárazföld belsejében fekszik Al­be­robello. Az oda induló busz megállóhelyén rengeteg turista várakozik, a nyelvkavalkádból ítélve főleg csehek, lengyelek, németek és magyarok. Annyian vagyunk, hogy csak a második, pótló buszra férünk föl. A környéken az elmúlt századokban rengeteg kőből, habarcs nélkül épült jellegzetes házikó, ún. trullo készült. Okos kis építmények! A lakórészen kívül esővízgyűjtő ciszterna, valamint a termények tárolásra alkalmas része is van. Nyáron hűsek, télen tartják a meleget. A legtöbb és legkompaktabb módon fennmaradt trullo Alberobellóban található. A városkában éppen Szent Kozma és Damián ünnepére készülnek (ők a helyi bazilika védőszentjei), az utcákat színes égőkkel alaposan megpakolt, burjánzó indákat, szíveket stb. mintázó, nagy méretű világítótestekkel díszítik, a nálunk karácsonykor szokásos díszvilágítás sokszorosát használva fel. Átverekedve magunkat az ünnepre készülődő, ugyancsak a végletekig agyoncsicsázott főtéren végre megpillantjuk „hobbitfalvát”, a domboldalra felkúszó, fehérre meszelt falú, általában kör alaprajzú, kúp alakú kőtetővel fedett többutcányi házcsoportot. Festői látvány. Az itteniek a turizmusra rendezkedtek be. A legtöbb régi házikóban valamilyen vendégcsalogató boltocska van ajándéktárgyakkal, pl. a népszerű olasz focicsapatok jelvényével, nevével ellátott, trullo alakú, kerámia spórkasszákkal.

A kíváncsi látogatók pedig jönnek, sőt, özönlenek, szinte lehetetlen „embertelen” fotót készíteni, vagy legalább olyat, amelyen csak az általunk kívánt személy látható.

Útban hazafelé – repülőgépünk indulásáig – ismét Bariban időzünk. Tekintélyes méretű palotákkal és lakóházakkal övezett, a pesti Váci utcára emlékeztető széles sugárút visz az utasoktól és bevándorlóktól zsúfolt vasút- és buszállomástól a modern városközpont felé. Az ezt keresztező, pálmafákkal teli sétány egyik vége a tengerhez fut ki. Ott már jártunk, még az utazásunk elején. A nagy kékségre néző elegáns étteremben ettünk borsos áron nagyon finomat. Most az óvárost keressük. Egy fiatal – még nincs százéves – épület árkádjainak túloldalán egy másik világba jutunk, mint a mesében. A látvány nem éppen megnyerő. A szűk és piszkos utcákban álló, több száz évnyi kosztól fekete két- és háromemeletes házak között turisták és ajándéktárgyak tömege. A fehérre suvickolt, hasonló korú épületekből álló monopoli óváros szöges ellentéte. Időnk rövidsége miatt csak a 12. században újjáépült katedrálishoz és a hatalmas várhoz jutunk el. Sietünk vissza a „titkos átjáróhoz”, hogy mihamarabb a vasútállomásra érjünk, és a HÉV-re szállva időben a repülőtéren legyünk.

Olaszország sokak által lenézett – és az északinál még mindig több szempontból elmaradottabb – déli régiója megérdemli a figyelmet. Szerencsehozó családi pumónk talán hozzásegít, hogy a közeljövőben legyen jó egészségünk, elég pénzünk és bátorságunk egy Pugliába tartó újabb repülőúthoz.

Benyovszky Mánya Ágnes