Az első "lejárató" hangfelvétel állítólag a Tisza párt június 8-i nagygyűlése után készült
Amagyarországi belpolitikát az elmúlt 14 év érezhetően átrendezte, a Fidesz másfél évtizedes országlása a fennálló kormány hatalomgyakorlási „stílusán” túl az ellenzék szinte teljes fellazulását hozta magával.
A nagy kérdés általában az, hogy mi okozhatja ezt a gyengeséget? Már ennek egyik legfőbb oka talán abban állhat, hogy a folyamatosan idomuló állampárt fokozatosan szívta el a legnagyobb tömegeket megmozgató pártok szavazótáborai egy-egy részét, és az egók harca már az elején kioltotta az összefogásokat, még mielőtt azok fel tudtak volna pörögni.
Az alapvetés ezidáig az volt, hogy a Fidesz többéves stratégiája mindig akképp alakul, hogy a „vidéket” épp mivel lehet megfogni: Covid, migráció, háború. Aztán jött Magyar Péter, és ez a többéves elmélet most megdőlni látszik.
A rendszerváltás óta a magyar demokrácia a régióhoz hasonlóan hosszú tanulófázisban tengődött. Gyurcsán Ferenc kormánya volt az első intő jel arra, hogy elméletben működik ugyan a fékek és ellensúlyok rendszere, gyakorlatban viszont igen is kijátszhatóak, ami viszont még aggasztóbb: nemcsak a lehetőség, hanem a hajlam is megvan a magyarországi (kelet-európai) politikumban, hogy ezt kijátssza. A rendszerváltás utáni Kelet-Európa országai egyébként, kevés kivétellel, mind ettől a betegségtől szenvednek.
A régi rendszerben szocializálódott politikum egyszerűen képtelen levetni a közvetlen hatalomgyakorlás ingereit, képtelen helyén kezelni a sajtóból érkező kritikát, és erős hajlamot érez arra, hogy a közvagyont, hatalomra kerülés esetén, magánvagyonként kezelje.
Hiába ért véget a szocializmus időszaka, harminc évvel a rendszerváltást követően még mindig a negyvenéves reflexek működnek, de nem csak a politikacsinálók esetében.
Már Gyurcsán Ferenc miniszterelnöksége alatt is feltűnő jelenség volt a személyi kultusz apró fel-felvillanása, ami Orbán Viktor visszatérése után kifejezetten jellemzővé vált, a közösségi média fejlődése pedig csak újabb eszközöket adott ennek a folyamatnak.
A messiás rajongás, a messiásvárás egy abszurd, de érezhető, mérhető jelensége az újkori magyar demokráciának, amit leginkább az táplál, hogy van egy folyamatos csalódásérzet az előző rendszerekben, pártokban. Ezt a jelenséget próbálja idehaza Fico is meglovagolni.
Gyurcsány híveit még a szocialista nosztalgia hajtotta, Orbánét a második, de leginkább a harmadik kétharmad után a legyőzhetetlenségbe vetett hit, amit az elmúlt négy-öt év turbulens időszaka különösen felpörgetett…
És ahogy minden csodának vége szakad, úgy a „vezér” kultusza is megkopott, de hamarabb, mint azt a kormánymédia agytrösztjei várták. Az információs korban a közösségi háló segíti, de egy ponton túl rombolja is az ilyen kultuszépítést. Az idő pedig folyamatosan a kultusz tárgya ellen dolgozik.
Egy ilyen környezetben pedig, a fentebb gondolatok mentén haladva, már sokkal érthetőbbé válik, hogy Magyar Péter megjelenése miért váltott ki olyan rajongást, de egyben előrevetíti azt is, hogy ez a hullám, ahogy jön, úgy veszít is erejéből, lendületéből. Orbán mögött egy egész országos szintű médiabirodalom munkál, míg Magyar Pétert a saját hírének lendülete viszi előre.
A kérdés tehát inkább az, hogy Magyar Péter forradalmár vagy egy Anakin Skywalker, aki látszatra egyensúlyt hoz majd az erőbe, aztán mégis csak egy másik önös cél szolgálatába fogja azt?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.