A kimondatlan bűnről

A moszkvai Izvesztyija közölte a közelmúltban azt a terjedelmes interjút, amelyben a 77 éves Andrzej Wajda visszatekint életútjára. Talán mellőzhető a filmjeinek felsorolása, ezek mind klasszikus alkotások immár, hiszen láttuk, átéltük éppen úgy, mint a világon bárkit a megélt múlttal. A közös tragédiákkal, a közös bűnökkel, és mindenkor azzal a reménykedéssel, hogy a katarzis, a megtisztulás talán jobbá, nemesebbé tehet bennünket, talán megakadályozhatja a tragédiák megismétlődését. Persze, teszem hozzá, valószínűsíthető, hogy Wajda alkotásait sohasem azok élték át, akik a bűnöket elkövették, vagy éppen szembesülni kívántak volna múltjukkal. Mert a bűnök megismét-lődtek. A nemzetnek az a végzetes megosztottsága, amelyet az Andrzejewski regény nyomán készült Hamu és gyémánt mutatott meg sem a lengyel históriából nem tűnt el, és feltalálható az a lelkiállapot akár a magyar történelemben is. Az a tömegmanipuláció, amelyet a Vasember ábrázolt, természetesen, korántsem csak a sztálinista diktatúrára vagy annak lengyel változatára vonatkozott, hanem a mindenkori propagandára, amelyet a hatalom arra használ, hogy megtévesszen bárkit, hogy elfedje a realitásokat. Egészen megdöbbentő volt viszont az, amit Wajda műveinek világbeli fogadtatásáról nyilatkozott. Nemrég valamelyik budapesti tévéállomás is közvetítette Wajdának azt a megrendítő filmjét, amely Janusz Korczakról szólt. Arról a lengyel orvos-pedagógusról, aki a két világháború között amolyan gyerekköztársaságot alapított abban a varsói zsidó árvaházban, amelyet ő vezetett, és aki személyesen megmenekülhetett volna a náci gázkamrától, ha sorsára hagyja a gondozására bízott gyerekeket. Korczak önként vállalta a halált. És az amerikai filmproducer, aki Wajda filmjeinek Egyesült Államok-beli forgalmazásából tisztes vagyonra tett szert, a Korczakról szóló filmet egyszerűen nem értette: ugyan, miféle hős az – fejtette ki a rendezőnek –, aki önként megy a halálba, aki nem tud megmenteni néhány tucat zsidó gyereket... És a Korczak-film nem is került az amerikai nézők elé.

De hát én nem Wajdáról értekezem, hanem ennek a beszélgetésnek csupán egyetlen momentumáról szeretnék írni. Wajda elmondja az orosz újságírónőnek, hogy szeptemberben kezdi el a katyni tömegmészárlásról szóló filmjének folytatását. És személyes elkötelezettséget érez eme téma iránt, mivel édesapja, Jakub Wajda százados neve a 0844 szám alatt szerepel az áldozatok listáján. És ezután konstatálja azt a számára megdöbbentő tényt, hogy a szörnyűségekben amúgy bővelkedő második világháborús histórián belül is különleges kegyetlenségével riasztó gyilkosságról még nem született sem a lengyel, sem az orosz irodalomban semmilyen regény, elbeszélés, dráma. A szovjet rendszer, mind a lengyeleknél, mind az oroszoknál, magától értetődően kötelezővé tette azt a hazugságot, hogy Katyn a nácik műve volt. Kétségtelen, hogy az 1940-es mészárlás áldozatait rejtő tömegsírokat Hitlerék találták meg és 1943-ban a saját propagandájuk céljaira használták fel: meg akarták bontani az antifasiszta koalíció egységét és ez sokáig megtéveszthetett sokakat, tehát a hitleri propaganda helyett a sztálini hazugságot hitték el. Ez azonban régen volt. Azonban mégiscsak kell valami okának lennie, hogy az azóta eltelt három évben viszont még a lengyel, vagy az orosz emigránsok sem nyúltak ehhez a témához. „Feltétlenül megcsinálom ezt a Katynról szóló filmet” – mondotta Wajda – „Ám be kell vallanom, hogy még soha nem találkoztam az ábrázolásra kiválasztott valóság ennyire pokoli ellenállásával. Az világos, hogy ez a film nem lehet személyes hangvétel?... Katyn ugyanúgy nemzeti tragédia, mint a varsói felkelés, vagy a holocaust. Mit keres itt az én gyónásom? Aztán: ez a história egyszerre totális és arctalan, hiszen tulajdonképpen sem az áldozatokat, sem a hóhérokat nem ismerjük... Olyan ez, mint egy antik dráma: mindenki sorsával az Olimposz, azaz az adott esetben a Kreml rendelkezett.”

Elegendő ez a magyarázat? Rengeteg irodalmi alkotás született a náci haláltáborokról éppen úgy, mint a sztálini GULAG-ról. Jorge Sempruntól a lengyel Tadeusz Borowski-ig és Kertész Imre Nobel-díjas alkotásáig, és a másik oldalon elegendő akár csupán Alekszandr Szolzsenyicint, vagy Lengyel Józsefet említeni. Hát akkor miért éppen Katyn marad megíratlan, megírhatatlan?

Valóban csak Katyn maradt megíratlan? A cseh irodalom ugyancsak jeles alkotásokat köszönhet annak, hogy íróknak volt elég kurázsijuk a múlttal való szembenézésre. És sok-sok kiváló alkotás foglalkozik a német megszállás időszakával. Nemcsak a hősi epizódokat említve, hanem a megalkuvásról, az árulásról, a túlélés megannyi technikájáról is sokszor és sok szempontból szóltak. Viszont kimaradt a cseh irodalomból, például, a németek kiűzetése a második világháború után. Mintha nyomtalanul múlott volna el, hogy a köztársaság német nemzetiségű egykori állampolgárai „eltűntek”. Talán egy-egy mondat említése, hogy voltak ilyen szomszédok, de még ma is gátlásai vannak egy cseh írónak, ha erről a témáról szólni akar. Például Bohumil Hrabal személyesen is érintett volt, mivel feleségének szüleit osztrák származásuk és, ezért ezt se feledjük, Hitler-imádatuk okán kitelepítették... Vagy Ferdinand Peroutka a cseh polgári újságírás büszkesége, aki 1948 után emigrációba kényszerült, három évvel korábban ekként ír: „nem hiszünk a mai feln#tt németeknek. Nem hiszünk a német ifjúságnak. Nem hiszünk azoknak a németeknek sem, akik ma születnek...” Igaz, és ez az igazság másik oldala, ezeket a mondatokat közvetlenül a német koncentrációs táborból való kiszabadulása után fogalmazta Peroutka, ahol csaknem öt évet töltött.

Persze, ugyanez elmondható a szlovák literatúráról... Merész, szókimondó művek születtek arról, hogy mi történt 1945 után. Miként formálódott és deformálódott a háború utáni új szlovák társadalom: vaskos kötet lenne csupán a címek felsorolása. És a szlovák irodalom élvonala lenne a szerzők listája: Peter Karvaštól Ladislav Mňačkóig, Dominik Tatarkától Juraj Špitzerig és Peter Jilemnickýig. Jilemnickýt azért említem, mert róla tudható, hogy konkrétan segített a kitelepítésre kijelölt magyaroknak. Viszont a magyar nemzetiség keserű sorsáról, „a hontalanság éveiről” nincsen igazán hiteles szlovák művész-tanú. És az sem segített, hogy a szlovákiai magyar irodalom egyik legfontosabb témája éppen ennek a tragédiának a feldolgozása volt.

A magyar nacionalizmus egyik örök szólama, hogy túlságosan sok a magyar irodalomban az önostorozás, a saját bűnök ábrázolása. Valójában Cseres Tibor nevezetes Hidegnapok-ja és a regény alapján készült Kovács András-film mellett nem nagyon található olyan irodalmi alkotás, amely a második világháborús magyar hadsereg fasizálódását ábrázolná. Valóban csak Katyn maradt megíratlan?

Úgy tetszik, az a hat évtizednél is hosszabb idő még mindig nem volt eléggé gátlásoldó, hogy ezeket a közép- és kelet-európai görcsöket kimondhatóvá tegye. Andrzej Wajda tulajdonképpen erre figyelmeztet. Jó lenne, ha mielőbb elkészülne ez a Katyn-film. Nekünk is segítene. Vagy olyanok lennénk, mint az az amerikai producer, aki nem értette Janusz Korczak hősies mártíromságát?