A jótevő álma

Megszántam végre azt a nőt, akit minden reggel ott látok térdepelni a pozsonyi Kő téren, általában hihetetlenül disszonáns hangon ételért könyörög. Nem tudom, hogy álkoldus-e vagy valódi, mindenesetre eléggé eszelősen csinálja ahhoz, hogy meggyőzzön. Mindegy. Találtam a zsebemben egy alig koszos tízkoronást, a kezébe nyomtam és elmenekültem.

Egész nap dolgoztam, két hivatalba is el kellett rohannom, kiment az egész a fejemből. Csak amikor este végignyújtóztam az ágyamon, akkor jutott eszembe a nő. Végigfutott rajtam a borzongás, eszelős könyörgése sokáig zúgott a fülemben. Úgy kell nekem, persze hogy vele álmodtam, pontosabban vele kapcsolatban. Az történt ugyanis, hogy ismét végigpergett a szemem előtt az előző nap, ahogy baktatok át a téren, a munkahelyem irányába. A nő természetesen ott volt, ám most nem sipítozott. Az egészben az volt a furcsa, hogy rajtunk kívül senki sem volt a közelben. Akkor már kezdtem sejteni, hogy csak álmodom. Akkor lettem ebben teljesen biztos, amikor – mint a mesében – megrázta magát, és átváltozott.

„Én vagyok az álruhás jó tündér, és most szeretném meghálálni, amit ma reggel tettél” – mondta egy cseppet sem sipítozó hangon, kedvesen mosolyogva. S aztán – mint a mesében –, hozzátette: „Kívánj valamit!”

Az ember nyilván nem szokta meg, hogy idült alkoholista koldusasszonyokból átváltozott jó tündérek ilyen ajánlattal állnak elő, ezért csak álltam ott vagy tizenöt percet, miközben az agyam veszettül darálta a különböző lehetőségeket. Mi a fenét kívánjak? Boldogságot? Naná, majd járhatok egész nap fültől fülig húzott szájjal. Én igenis szeretem néha a borongós őszi hangulatot. Kérjek gondtalan életet, sikert? Hogyne, még elbíznám magam. Eddig mindig a saját káromon tanultam, mégis vittem valamire. Kérjek sok pénzt? Ugyan már, hiszen világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egy amerikai szupermarket kellős közepén álltam, kezemben addig elérhetetlennek tűnő dolgokkal, hordozható számítógéppel, szép cipővel, elegáns ruhával és rengeteg likőrrel töltött csokoládéval, és nem tudtam már mire költeni. Akkor talán kívánjam azt, hogy jelentős pocakom és dadogó beszédem ellenére bukjanak rám a nők? Én igenis szeretek egyedül lenni, egyedül mászni a domboldalon az avarban. Ja, apropó, el is felejtettem, Közép-Afrikában egymást gyilkolják az emberek, milliók éheznek a világon, egyébként még mindig vannak kannibálok, még mindig ömlik a mérges füst a gyárkéményekből, továbbra sem találták fel az analóg számítógépet, máig nem jöttek el az ufók. Máig nem sikerült pontos választ kapnom a kérdésre: miért vagyunk ezen a világon?

ĺgy hát csak azt kívántam, hogy minden valódi koldusasszonynak legyen meg a mindennapi kenyere.