A „harmadik világ” és a Nyugat

Ez azt jelenti, hogy az egyetlen közös tulajdonság, amely ezt a különben nagyon heterogén országcsoportot összetartotta, az volt, hogy nem voltak tagjai sem a NATO-nak, sem a Varsói Szerződésnek. Azt már nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy nem voltak tagjai egyik szövetségi rendszernek sem, hiszen például a Közel-Kelet országai szoros kapcsolatokat ápoltak Washingtonnal vagy Moszkvával, lásd például Szaúd-Arábia vagy Szíria esetét. Meg kell jegyezni azt is, hogy a „harmadik világba” tartozott szinte az összes Európán kívüli ország (kivéve egyes, a „Nyugat” részévé vált államokat, mint Ausztrália, Új-Zéland vagy Japán, amely biztonságilag nagyon szorosan kötődött az Egyesült Államokhoz), s ezekben az országokban élt a világ lakosságának többsége. Már a hidegháború idején kérdéses volt azonban, van-e valójában értelme egy csoportba sorolni olyan országokat, melyeknek valójában semmi közük nincs egymáshoz, és sok esetben gyakorlatilag nem is tartanak fenn semmiféle bilaterális kapcsolatot. Konkrétan: mi köze van egymáshoz például Ugandának, Costa Ricának és Thaiföldnek? A hidegháború lezárultával még kevesebb értelme volt egy közös csoportba sorolni ezeket az országokat, hiszen megszűnt annak a két csoportnak az antagonizmusa, amellyel szemben elhatárolták magukat a „harmadik világ” országai. Mivel már nem igazán érvényes, hogy van „első világ” (lásd a nyugati világon belül kialakult választóvonalat – ez azonban egy másik probléma), a „második világ” (a Szovjetunió és szövetségesi rendszere) pedig egyszerűen megszűnt, mihez viszonyítva harmadik a „harmadik világ”?

Ennek ellenére azonban foglalkozni kell a hajdan volt „harmadik világgal”, hiszen jelentősége a következő évszázadban viszonylag gyorsan fog emelkedni. Ez több tényező együttes hatásának eredménye; a legfontosabbak a demográfiai és gazdasági mutatók, valamint hosszabb távon a hadipotenciál és egyes vezető országok befolyásának növekedése. Míg ugyanis a nyugati világ lakosságának növekedése jelentősen lassult, sőt, Európában gyakorlatilag megállt, az Európán és Észak-Amerikán kívüli régiók népessége drámaian növekszik. Illusztrációként elmondható, hogy a 20. század elején Európa lakossága a világ össznépességének majdnem 20 százalékát tette ki, a jövő évszázad közepére ez az arány jelentősen 10 százalék alá csökken. Hasonló a helyzet a gazdasági mutatókkal is. Ha megfigyeljük a száz évvel ezelőtti gazdasági központokat, akkor azt tapasztaljuk, hogy a világgazdaságban egyértelműen Európa és Észak-Amerika dominált, és a világ négy vezető gazdasági hatalma is az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország volt. Az elmúlt száz évben ugyan ezek az országok megőrizték vezető helyüket, viszont Európa és Észak-Amerika mellé már felzárkózott Kelet-Ázsia mint a világgazdaság harmadik motorja. Az elkövetkező évtizedekben ez a folyamat tovább fog erősödni, és 50-100 év múlva a gazdaságilag legerősebb országok között az első öt helyen az USA mellett már olyan országokat fogunk találni, mint Kína, India és természetesen Japán (esetleg Brazília és Indonézia). Valamivel más a helyzet a hadipotenciál esetében. Ezen a területen a nyugati országok még nagyon hosszú időn keresztül megőrzik kiváltságos pozíciójukat, elsősorban az Egyesült Államokban folyamatban levő katonai-technológiai forradalom következtében, amelynek köszönhetően katonailag gyakorlatilag évtizedekre eltávolodik a világ többi részétől. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni két tényezőt. Az egyik, hogy a gyengébb országok és a terroristacsoportok elkezdték viszonylag sikeresen használni az úgynevezett aszimmetrikus stratégiákat a nyugati országokkal, elsősorban az USA-val szemben. Ráadásul, mint erre a szeptember 11-i terrortámadások is rámutattak, ezeknek a stratégiáknak a segítségével akár stratégiai mértékű hatás – pusztítás – is elérhető. Az aszimmetrikus stratégiákkal szemben pedig a hadviselés hagyományos módszerei és stratégiái szinte hatástalanok. Az egyik válasz erre a kihívásra a pre-emptív akciók végrehajtása lehet – akár tetszik, akár nem, akár jogszerű, akár nem. Még lehetne tovább is folytatni pro és kontra jogi, erkölcsi, történelmi érveket, amelyek azonban a stratégia és a legvégső biztonság esetében végül átadják a helyüket a racionális számításnak. A másik tényező, amelyet figyelembe kell venni, a rakétatechnológia és a tömegpusztító fegyverek nagyon gyors, mondhatni, drámai elterjedése. Néhány évtizeddel ezelőtt a tömegpusztító fegyverek és a fejlett ballisztikusrakéta-technológia birtoklása egy szűk országcsoport kiváltsága volt. Mára azonban ez már nem érvényes, és még kevésbé lesz érvényes holnap vagy néhány évtized múlva, amikor olyan országok lesznek képesek atomfegyvert kifejleszteni és globális csapásmérő rakétarendszereket hadrendbe állítani, mint Irán vagy Észak-Korea (India, Pakisztán vagy Izrael esetében a nukleáris képességek birtoklása már ma evidens). Ez a folyamat lassítható, de teljesen nem állítható le – még akkor sem, ha az USA pre-emptív akciókkal élne: egyszerűen azért, mert mindenkit nem lehet megtámadni, legyőzni és a politikai rendszerét megváltoztatni, aki ilyen fegyverek kifejlesztésére törekszik. Erre már nem elegendőek az amerikai és nyugati források sem. A megoldás tehát a védelmi fegyverrendszerek kifejlesztése lehet, mint például a rakétavédelmi rendszer, amely esetében ismét csak értékelni kellene a hosszú távú fenyegetéseket, mielőtt ítéletet mondanánk felette. Ezekből és még sok más, de a hely szűkössége miatt nem értékelt tényezőből következik, hogy a jelenlegi egypólusú világ nem tartható fenn örökké. Ez persze nem azt jelenti, hogy eljön a Nyugat alkonya á la Spengler, ahhoz a Nyugat túl erős lesz, még sok évtized múlva is. Az Egyesült Államok – már csak méreteinél és potenciáljánál fogva – soha nem süllyed „Spanyolország vagy Hollandia szintjére” (idézet Paul Kennedytől, aki A nagyhatalmak tündöklése és bukása című kiváló könyvében rámutatott ezekre az elkerülhetetlen folyamtokra, jóllehet, egyes következtetései az USA relatíve gyors hanyatlásáról és Japán felemelkedéséről nem bizonyultak igaznak). Az USA-nak ebben a helyzetben arra kell törekednie, hogy maximalizálja befolyását, s olyan nemzetközi biztonsági és politikai környezetet próbáljon kialakítani, amely a későbbiekben a megváltozott körülmények között a leginkább megfelel érdekeinek. Európa esetében minőségi különbség tapasztalható az USA-val összehasonlítva: ez esetben inkább arról van szó, hogy megakadályozzák azt, hogy az öreg kontinensből „quantité négligleable” váljon. Néhány évtized múlva ugyanis a ma még óriásnak tűnő, 80 milliós, a világ harmadik legerősebb gazdaságával büszkélkedő Németország is törpe lesz, összehasonlítva például a 1,5 milliárdos lakosságú és – történelmi távlatokban nem olyan sokat jelentő 50-70 év múlva –már a világ szintén harmadik legnagyobb gazdaságával rendelkező Indiával összehasonlítva. Itt az ideje tehát, hogy válaszokat keressünk, és újragondoljuk a helyünket a világban. Azt már csak remélni lehet, hogy Európa nem felejtette el, mi volt és mi lehet(ne).