Ötvenen túl is úgy érzem, csak szobrászinas vagyok

Még a kassai ipari iskolában tanultam, amikor egyszer elvetődtem Löffler Béla bácsi műhelyébe. Amikor a műteremben megláttam a szobrokat, hirtelen rádöbbentem, hogy én is ezt akarom csinálni: szobrászművész szeretnék lenni. Már kisgyerekként is rajzolgattam, farigcsáltam. Volt egy állattankönyvem, amiben gyönyörű madarak képei voltak. Annyira megtetszettek, hogy megpróbáltam azokat fenyőfából kifaragni, aztán vízfestékkel kifestettem őket. Szobrásznak viszont csak tíz-tizenöt éve tartom magam. Harmincöt-harmincnyolc éves koromban éreztem úgy, hogy már meg tudok csinálni egy szobrot úgy, hogy azt bárkinek meg merjem mutatni. Az azóta készült alkotásaim már nekem is tetszenek.

Voltak a családjában művészek?

Tudtommal nem. Az édesapám kőműves volt, édesanyám háztartásbeli. Az egyik nagybátyám azonban festegetett a saját szórakoztatására.

Kik voltak a mesterei?

Abszolút autodidakta módon képeztem magam. Mindenre kínkeservesen jöttem rá, és ez nagyon sok időbe telt.

Ki hatott önre leginkább?

Talán a leleszi Binó Pista bácsi, akinek egyszer karácsony táján a templomban láttam a szobrait. Tízéves lehettem akkor. Azokra a figurákra nagyon rácsodálkoztam. El sem tudtam képzelni, hogyan volt képes egy ember úgy megfaragni azokat. Aztán a műhelyében láttam más alkotásait is, amelyek nagyon nagy hatással voltak rám.

Mi a tanult szakmája?

Elektrotechnikus vagyok. A vajáni hőerőműben huszonöt évig dolgoztam, de a tanult szakmámhoz soha sem vonzódtam. Ez egyfajta kényszer volt, valamivel pénzt kellett keresnem. Alig vártam a munkaidő végét, hogy aztán otthon a pincében dolgozhassak. Az utóbbi harminc évben, a vasárnapok kivételével szinte nem telt el nap úgy, hogy ne faragtam volna. Ezt éreztem az igazi munkámnak.

Mikor volt az első kiállítása?

Nem tartom számon őket. Az első valamikor a hetvenes évek elején lehetett, ha jól emlékszem, a leleszi kultúrházban. Egyébként a hetvenes évek végén épp Leleszen alakítottuk meg a Bodrogközi Képzőművészek Klubját Tiszai Nagy Menyhérttel, Binó Pista bácsival, Galgóczy Gyuri bácsival, Csótó Lacival és más képzőművészekkel. Ez volt a későbbi Ticce elődje.

Ez a kettős élet – a pénzkereset a hőerőműben és az igazi alkotás az otthoni a pincében – meddig tartott?

1998-ban határoztam el, hogy végleg kilépek a munkahelyemről.

A családja hogyan fogadta a döntést?

Nagyon fontos volt, hogy mellettem álljanak, hisz a biztosat adtam fel a bizonytalanért. Nem volt könnyű időszak. A fiam akkor járt főiskolára, és a lányom is tanult még.

Hét éve a szobrászatból tartja el a családját. Meg lehet ebből élni?

Nem. Éhezni épp nem éhezem, de ebből csak létezni lehet, megélni nem. A műveimet áron alul kell eladnom. Egy alkotásnak van művészi és piaci értéke is. Az árat azonban a kereslethez kell igazítani. A műveimet általában az önkormányzatok vagy a különböző szervezetek veszik meg. Magánszemélyek nem nagyon vásárolnak. Általában megrendelésre dolgozom. Köztéri szobrokat, belső díszítéseket, életfákat készítek – napi 16 órában.

Nyilvántartja a műveit, rendszerezi őket valamilyen elv szerint?

Nem. Bár az utóbbi időben legalább lefényképezem az elkészült alkotásaimat. Nekem nem okoz gondot megválni a szobroktól. Nemcsak a saját gyönyörűségemre készítem azokat, hanem azért, hogy más is örömét lelje bennük.

Hány köztéri szobra van?

Ha az életfákat vagy jelfákat is beleszámolom, olyan 20-30 darab. Többségük a Bodrogközben és az Ung-vidéken található, de más településeken, sőt külföldön is vannak. Szeretem, ha a szobraimat nap mint nap látják az emberek. Nem vágyom másra.

Ha visszatekint az elmúlt fél évszázadra?

Nem volt nekem arra időm, hogy visszatekintsek. Az ötven év nagyon gyorsan elszaladt. A roszszat, mert abból is akadt bőven, igyekszem elfeledni. A pénztelenség sem igazán zavar, bár nem élek könnyen. Mindig történik valami csoda, jön egy megrendelés, vagy eladok egy szobrot, és akkor rendeződnek kicsit a dolgok.

Az azonban nincs rendjén, hogy a régió meghatározó képzőművészeinek filléres gondjai legyenek. Nincs valamilyen szövetség vagy társaság, amely biztosítaná az alkotáshoz szükséges nyugodt körülményeket?

Ezeknek a szervezeteknek a létrehozása szerintem nem a képzőművészek feladata. Régebben mecénások támogatták az alkotókat. Az elmút tizenöt évben, de azt megelőzően is mostoha gyerekek voltak a képzőművészek. Egy-két „udvari” festőn kívül a többiekkel nem igazán törődtek. Most sincs ez másként. Ha az ember nem menedzseli magát, ha nem keres megrendelőket, egyszerűen éhen hal.

Önnek van menedzsere?

Nincs. Mindent egyedül kell elvégeznem. Ez veszi el a legtöbb időmet. Mert amíg intézkedem, futkosom a dolgaim után, addig nem tudok dolgozni.

Mi volt a legnagyobb elismerés, amelyben részesült?

Nekem már az is elismerést jelent, ha valaki megrendel tőlem egy alkotást. Díjakat, okleveleket sohasem kaptam, bár nem is vágytam rájuk. Elégedettséggel tölt el, ha tudom, hogy becsületesen elvégeztem a dolgomat, s ha a szoboravatón odajön hozzám valaki, és megdicséri a munkámat.

Ki a legfőbb kritikusa?

A feleségem. Ha ő azt mondja valamire, hogy nem jó, azt átfaragom vagy eldobom. Már nem is kell szólnia, ha ránézek az arcára, tudom, hogy mit gondol a készülő műről.

Mik a tervei, mire vágyik?

Nem is tudom. Még nagyon sok időm van hátra, százéves csak 2053-ban leszek. A szobrászok amúgy is későn érő típusok. A magam ötvenegy évével én még csak szobrászinasnak számítok. Úgyhogy dolgozom és tanulok. Bár újabban kezdem azt érezni, hogy idővel lesz belőlem valaki. Nagyon sok követ szeretnék még megfaragni. Öt-tíz tonnás kövön dolgozni, az most a vágyam. A múlt évben Vaján község felkérésére faragtam gránitból egy egész alakos II. Béla szobrot, az igazi kihívást jelentett.

Az anyagváltás a fáról a kőre egyfajta „komolyodást” jelent?

Igen, úgy érzem. Ehhez nagyobb mesterségbeli tudás, komolyabb anyagismeret kell. Bár isten őrizz, hogy abba a hibába essen valaki, hogy lenézze a fát. A kő, a bronz, a fa is csak anyag, és csak a szobor hangulata, milyensége határozza meg, hogy melyiket választja az ember. Sokáig azt hittem, hogy soha nem fogok másból faragni, csak fából. Tévedtem. Sőt azt is eldöntöttem, addig nem halok meg, amíg a bronzöntést meg nem tanultam.

Gyermekeket tanítgat. Rendszeresen foglalkozik a fiatalokkal?

Igen. Néhány éve már a környékbeli iskolákból is járnak hozzám a gyerekek műhelylátogatásra, számukra különböző foglalkozásokat tartok. Egy-két gyermekben szinte az egykori önmagamat látom viszont. Úgy vélem, közülük kerülnek ki majd az utódok.

A gyermekei közül valamelyik folytatja majd a munkáját?

Érdekes módon nem a fiam, hanem a lányom foglalkozik ilyesmivel. Jól farag, fazekaskodik, sző. Budapesten is ezt tanulta, de már kisgyerekként is szeretett mellettem lenni a műhelyben. Nagyon ügyes, tényleg jó dolgokat csinál. Bevallom, ritkán dicsérem meg az alkotásait, de csak azért nem teszem, nehogy elbízza magát.

Elégedett azzal, amit eddig elért?

Az életkörülményeimmel nem vagyok elégedett és a bankszámlámmal sem. A családommal viszont maximálisan. A gyermekeimre is büszke vagyok. A munkáimmal soha nem vagyok megelégedve. Az nagyon nagy baj lenne, ha egy mű befejezése után azt érezném, hogy ennél jobbat már nem tudok csinálni.