„Akkor már ez volt az otthon” – a bátorkeszi születésű Bottyán Imre emlékei a lakosságcseréről

Bottyán Imre 1941-ben született Bátorkeszin, így a kitelepítést még igazán gyerekfejjel élte meg – ám elég idősen ahhoz, hogy bőven legyen saját emléke a jogfosztottság idejéről. 

Bármennyire is súlyos időszakról beszélünk, első kérdésemre válaszolván a nagyközségről először egyértelműen a szép emlékekre asszociál. Ennek egyszerű az oka: testvérével, unokatestvéreivel és az utcabeli gyerekekkel folyamatosan játszottak. Majd szinte magától értetődően tér rá, hogy eközben javában zajlott a második világháború. Lassú, tagolt és a lényegre törő beszéddel pontosan írja le a családjuk tragédiáját.

Deportálás előtt háború

„Én még egész apró gyerek voltam, pár hónapos. Apámat, Bottyán Istvánt behívták, és irány a front. Elment. És hát teltek a hónapok... Még nem voltam egyéves, amikor jött a hír, hogy vége. Befejezte. Elesett ott a doni csatározásoknál. Ez 1942 október történt. Hősi halott lett. Akkor visszaköltöztünk Kajtár György nagyapámékhoz, anyám szüleihez“ 

– meséli kitartó tempóban. A szomorú eseményeket, ahogyan azt a korosztályuknál máskor is észrevettem már, méltósággal és önsajnálat nélkül beszéli el.

Az alapvetően földművelésből élő családot aztán egy további csapás érte: édesanyjának bátyja is súlyos érülést szenvedett a foroton. Túlélte, de a bal lába helyén „jóformán csak egy csonk maradt“. Noha Bátorkeszinél hosszú hetekre megrekedt a front, a harcokat viszont sikeresen átvészelte a család.

Utolsó között deportálták őket

A jogfosztottság éveiben aztán hosszú ideig tartó bizonytalanságban élt a család és a rokonság. A fehér lapról a község elöljárója értesítette őket, amellyel kapcsolatban több este is visszatért hozzájuk. Bottyán Imre a nagyszülei körül „sündörögve“ hallotta először, hogy „át leszünk telepítve Magyarországra, és össze kell készíteni a dolgokat“, mivel bármikor megindíthatták őket. Ám erre még sokáig nem került sor.

Eközben édesanyja legidősebb testvérét, a nagynénjét és családját Morvaországba deportálta az állam, ahol egy évig tartózkodtak. Egy alkalommal még meg is látogatták őket az édesanyjával

Bottyán Imre emlékei szerint aztán amikor mégis elindult a családjuk deportálása, s útnak indultak a köbölkúti vasútállomásról, akkor az utolsó transzportok egyikével lépték át az országhatárt nagyjából akkor, amikor Edvard Beneš elhunyt. „Mi még pont átfértünk“ – állapítja meg.

Gyakorlatilag azonnal Felső-Bácskába kerültek, egészen pontosan először Bácsalmásra, ahonnan teherautók vitték őket Felsőszentivánra. „Mi kilencen voltunk: a nagyszülők, a nagybátyám a felesége, két gyerekük, aztán mi hárman, az édesanyám, a bátyám, meg én. Kilencünket ide telepítettek Szentivánra, egy sváb házba a Szabadság utcában. A másik oldalon szintén egy falubeli, bátorkeszi család volt: három gyerek, meg a szülők. Ők voltak a Mudrákék, akik valamivel hamarabb kerültek oda“ – meséli Bottyán Imre, gyorsan hozzátéve, hogy ők aztán egy idő után visszaköltöztek a határ közelébe, Esztergomba. 

A felsőszentiváni házukat azonban egy helyben maradt sváb családdal osztották meg. Az első időszakban a helyi lakosságból pedig volt, aki idegenkedett tőlük. 

„A faluban általában »cseszkóknak« hívtak minket. Ilyen kiközösítésről volt szó több alkalommal. Volt itt a templomtéren ez a játszótér, hát össze-összejöttünk játszani, focizni, de akkor hanyagoltak, hát az volt, hogy »hát mert cseszkó vagy«. Ilyen volt a beilleszkedés egy új otthonba, mert már akkor ez volt az otthon. Egy kicsit mindig éreztették azt, hogy mi máshonnan érkeztünk, máshonnan jöttünk“ 

– mondja, mi is volt az első évek fő nehézsége. Ez azonban már régen volt, majd végleg el is enyészett. Ma pedig nem kérdés számára, hogy hová tartozik: 

„Most már végeredményben szentiváni vagyok, mert itt tényleg sok-sok év telt el”.

1956-ban egy időre Bátorkeszin ragadt

Bottyán Imre is azon kitelepítettek közé tartozik, akik végül sokszor látogattak haza a szülőföldjükre. Az első alkalomra azonban hosszú évekig várniuk kellett. Mire aztán először 1956 nyarán hazamehetett Bátorkeszire, a hivatalosan megadott egyhónapnyi időnél jóval tovább maradt. 

„Hát ki is mentünk. Nekem ugyebár nyitott könyv volt a falu. Ahogy megérkeztünk, minden utca, ház olyan volt, mintha tegnapelőtt jártam volna ott“ – emlékszik vissza. Apai nagyapja nem sokkal ez előtt halt meg, neki már csak a sírját tudták felkeresni. 

Végül a Bottyán-rokonsággal töltötte az idő nagy részét, s a pékségben is dolgozott, ugyanis abba az időben még ezt a szakmát tanulta. Ő maga is szeretett focizni, s mikor egy sérülés miatt Bottyán Károly nevű rokona kimaradt a bátorkeszi csapatból, Bottyán Imre az ő igazolásával kezdett el játszani a meccseken. 

„Anyám hazatért, én pedig kint maradtam. Nem kerestek. Aztán focizgattam, meg bejártam a pékségbe. Több helyen, nagynénémnél, sógoromnál laktam. Több hónapot voltam így, mivel az 56-os gubanc, a forradalom végül kint ért. Úgy sikerült hazajönnöm, hogy a unokanővérem vőlegényének a bátyja finánc volt a határon. Úgy történt, hogy hazajöttem, átengedett engem. Nem lett semmi bajom. Eljött velem egészen Kiskunhalasig ezzel a nemzetközi vonattal. Onnan volt csatlakozásom Bajára, ő meg, ami jött vonat az ellenkező irányból Kelebiáról, azt ott bevárta, és visszament azzal a járattal” – meséli.

Bottyán Imre mai napig lelkes látogatója a helyi „felvidéki találkozóknak”, soha nem hanyagolta el a szülőföldjéhez fűződő köteléket. Már az államszocialista korszakban rendszeressé tette a hazalátogatásokat. Ezekre az ’56-os esetet követően 1957-től nagyjából öt-hat évente került sor. Az elmúlt évtizedekben sok rokonát kellett Bátorkeszin eltemetnie.

„Tervezek még utazást, mert még mindig van hova menni. Igaz, ezek köre most már nagyon leszűkült. Az idősebb korosztály, ugye… Végeredményben én vagyok a famíliából az utolsó… mohikán? Igaz, a nagybátyám két lánya is itt lakik a faluban. El-elmegyünk egymáshoz, találkozunk“

– összegzi a bátorkeszi rokonsághoz fűződő kapcsolathálóját Bottyán Imre.