„Megvan a korom, de emlékszem mindenre” – új otthon a lakosságcsere árnyékában

„Hát, megvan a korom, de emlékszem mindenre. Még most is!” 

– tisztázza gyorsan Hamrák Ágnes már a beszélgetésük elején. Három hónap múlva ünnepli a 90. születésnapját, s elsöprő vitalitással beszél mindvégig felsőszentiváni házában. A községbe 13 naszvadi családot telepítettek a lakosságcsere nyomán. Magyarországi életének első állomása nem a mostani bácskai lakhelye volt. Szüleivel (Hamrák Vincével és Lebó Máriával) és három testvérével, illetve négy másik naszvadi családdal együtt a somogyi Bonnyára (Tabi járás) került. A községben élő svábokat Németországba telepítette ki a magyar állam, az ő helyükre érkeztek a csehszlovákiai magyarok.

Útnak indulni

A fehér lapot több mint egy évvel a deportálás előtt kapták meg. „Hát nem fogadtuk örömmel, de tudomásul kellett venni. Igen, tudomásul...” – állapítja meg világos szomorúsággal a hangjában. A korabeli hangulatot a beszélgetésünk során mindvégig nagyon tömören összegzi: 

„Muszáj volt, igen. Én emlékszem rá, hogy muszáj volt.”

1947 november végén készítették össze az ingóságaikat, s december elején indultak útnak. „Hát jöttek a teherautók, ehhez hozzá kellett készülni. Egy héttel az indulás előtt minden be volt csomagolva. Például az állatokat is hoztuk. Mert mindent hozni kellett nekünk. Volt három lovunk, négy vagy öt tehenünk és disznóink. Anyadisznó is volt. Még azt is tudom, hogy kismalacok is voltak. És ez mind be lett rakva a vagonba.” Magára a vonatútra nem emlékszik túlságosan rossz emlékként. A „lakhelyül” szolgáló vagonrészben szinte mindennapi életüket élték, hiszen az állatokat folyamatosan el kellett látniuk. Édesanyja emellett jócskán felkészült az utazásra: 10 napra elegendő kenyeret és két kemence kalácsot sütött ki. Gyakrabban haladtak éjszaka, míg nappal volt, hogy egy teljes napot is várakozással töltöttek.

A rokonságuk legtragikusabb esete az egyik nagybátyjával történt meg. Őt súlyos betegsége ellenére is kitelepítette a csehszlovák állam, majd menetközben annyira rosszra fordult az állapota, hogy a kezelések ellenére Budapesten meghalt. Barcsra transzportált családja csak utólag értesült a halálról és a temetésről.

Új élet, új barát

Bonnyán egy „sváb házba” költözhettek be. „Abból már korábban ki voltak rakva a svábok, mert azok pedig »volksbundok« voltak [Volksbund – a magyarországi németek politikai, társadalmi szervezete volt]. Igen, és minden vagyonuk el lett nekik véve, és Karádra mentek lakni, ott voltak ők a cselédek, a cselédjük pedig ott maradt a mi házunkban” – meséli. A korábbi lakók nyomát azonban máshogyan is megtapasztalták. Hamarosan egy Hamrák Ágnessel egyidős lány, Ősi Irén bukkant fel a háznál. 

„Mondta, hogy ő ebben a házban minden nap itt volt, mert itt volt neki a barátnője” – emlegeti még most is hálásan. „Nekem mindjárt lett ott társam”.

Hogy milyen különbség volt a bonnyaiak és a naszvadiak között? Néha egyeztetni kellett a tájszólást, ugyanis amikor a helyiek azt mondták, „borsóleves”, az valójában bableves volt. Arra vonatkozóan azonban nincsen emléke, hogy az eredeti bonnyaiak különösebben idegenkedtek volna a naszvadiaktól, míg az ő családjuk végül szerves részét képezte a helyi közösségnek.

Szülei az első pár évben magángazdálkodók voltak, majd őket is bekényszerítette a Rákosi-rendszer a termelőszövetkezetbe. Édesanyjuk a faluban egyébként csak nyolc évet élt, ugyanis 50 éves korában elhunyt. Még a TSZ-esítés előtt azzal tűntek ki a gazdálkodásban, hogy az édesapja vetőgéppel dolgozott a bonnyai földeken, ugyanis ilyen gépe másnak nem volt a faluban. Sok naszvadival ellentétben ők viszont nem kertészkedtek, a szülők az állatokra specializálódtak. Az édesapja a papi birtok szőlőjét megvette, így borászkodással is foglalkozott. Nem rémlik, hogy nehézséget okozott volna a családnak a somogyi gazdálkodási körülményre való átállás – ott folytatták, ahol Naszvadon abbahagyták.

Hazatérés(ek)

Hogy a szülőföldhöz fűződő kapcsolat sok esetben mennyire nem lazult a deportált családok esetében, arra Hamrák Ágnes életében is van egy jó példa. Egy egyszerű oknál fogva a Dunántúlról és Duna–Tisza közére került. Ám felsőszentiváni férjét, Fekete Lajost szintén Naszvadról telepítették ki Magyarországra, ráadásul a szüleik ismerték is egymást korábbról. Így alakult, hogy már 65. éve él ebben a községben, amely mintegy 150 kilométerre van Bonnyától.

13 év kihagyás után, 1961 karácsonyán járt először Naszvadon a deportálás után, ami nagyon szép emlékként él az emlékezetében. A hátrahagyott házukat is megnézte, ami egyébként még ma is áll. A háború idején kezdték építeni, s noha nem fejezték be teljesen, ennek ellenére gyakoratilag teljesen új ingatlant kellett maguk mögött hagyniuk. 

„Egyetlenegyszer voltam benne, mikor legelőször voltunk Naszvadon. Kiskőrösi család lakott benne. Megengedték, megbeszéltük velük. Ilyen idős, gyermektelen házaspár voltak ők” 

– mondja a legkisebb neheztelés vagy keserűség nélkül.

Hamrák Ágnes nagyszülei még a lakosságcsere előtt elhunytak. „Az én szüleim soha nem voltak otthon. Soha. Édesapámnak egy testvére volt, édesanyámnak több. Viszont azok mind Magyarországon voltak, és nekünk nem volt hova nagyon menni. Nekünk nem volt ott rokonunk, akihez menjünk. Én akkor jártam először Naszvadon, mikor Felsőszentivánra jöttem férjhez. Neki otthon maradt egy testvérbártyja, aki már nős volt” – meséli. Felső-bácskai otthonukban aztán egész életében a kerttel (pl. dohánytermesztéssel) és a háztartással foglalkozott: anyagi gondjuk sosem volt a férjével.

Egyszer a testvére is társult hozzájuk egy naszvadi úton, aki csak nyolcéves volt a kitelepítéskor. 

„Ő a Nyitrára, a folyóra volt nagyon kíváncsi. Aztán azt mondta: a Nyitra nem az, ami valamikor volt. A folyót, azt ugye időközben lecsatolták. Csúnya volt neki a vize. Nyár végén voltunk ott, a zöld víz tele volt ilyen mindenféle vízi növényekkel” 

– mondja a hamarosan 90. életévét betöltő asszony.

„Hát most már szentiváni vagyok, mert 65 éve is már, hogy itt élek. Elmegyünk Somogyba is, mert a szüleim ott vannak eltemetve” 

– boncolgatja, hogy hova és miért kötődik. Hogy 1961 óta hányszor látogatott vissza Naszvadra, azt össze sem tudná számolni. Legutoljára 2024 nyarán a Fekete család, illetve rokonság nagytalálkozójára vitték el őt. Habár 13 éve özvegy és tudatosítja, hogy a családban ő a legidősebb, azonban nem gondolja, hogy többé már nem kéne utaznia. Ha lesz rá alkalma és ereje, még többször vissza fog térni szülőföldjére.