Naszvadról Felső-Bácskába – a lakosságcsere traumájától egy különleges kapcsolatig

Szeged irányából Felsőszentivánra tartva azon gondolkodom, vajon hogyan érzékelték ezt a tájat az ide telepített (cseh)szlovákiai magyarok? Különösen a naszvadiak, hiszen közülük 13 család érkezett a mondott községbe a lakosságcsere-egyezménynek köszönhetően. Azt hiszem, ha Naszvad déli térségét, az Ímely felé eső területet idézzük fel, akkor ez a felső-bácskai táj sem lehetett annyira idegen az ideérkezőknek. 

Felsőszentiván jelenleg egy 1600 (más adatok szerint 1900) fős falu a bácskai róna közepén, Bajától mintegy 18 kilométerre keletre. Sok naszvadinak viszont alighanem nem kell részletesebben bemutatni. Az elmúlt 30 évben, sőt azelőtt is sokan jártak itt közülük – és számos szentiváni megfordult Naszvadon is.

Fekete Andrással, nyugalmazott pedagógussal, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének vezetőjével ülünk le, hogy végigbeszéljük ezt a mára nem mindennapivá és sajátossá fejlődött kapcsolatrendszert. Nem annyira értetődik ugyanis magától, hogy egy felső-bácskai, ill. egy Vág és Garam közi településnek mi dolga lehet egymással.

Új otthon

„A deportáltak nagyrésze Naszvadról érkezett Felsőszentivánra. Gyakorlatilag ők az utolsó transzporttal jöttek, és már »jogtalan« volt az áttelepítésük, hiszen '48 áprilisában úgy volt, hogy lezárult a folyamat. A családunkban mindkét nagyszülői oldalon megkapták a deportálásról szóló papírokat, tehát az anyai és az apai családom is. Októberben Érsekújvárban vagonírozták be őket, és nem is tudták, hova fognak érkezni. Csengődön az állatokat leengedték legelni a vasúti pálya mellé, mert több napot álltak ott. És akkor a következő állomás volt Bácsbokod, ez itt van tőlünk nem messze. Oda is kerültek naszvadiak egyébként, meg több felvidéki. Az ottani vasútállomáson várták őket a tehergépkocsik, és akkor derült ki, hogy ki hova kerül. A várakozásoknak az volt az alapja, hogy innen még zajlott a svábok kitelepítése“ – fejtegeti hosszan Fekete András, mindvégig kitérve a saját családi hátterére is.

„Cseszkók”, mondták az újonnan érkezettekre, akiket azonban többnyire pozitívan fogadtak a helyiek. 

„Még én is hallottam, illetve rám is mondták. Egy 5-6 éve ráadásul megkerestek, hogy egy szlovák nyelvű levelet kéne lefordítani. Én csak néztem, mire megkérdezték, hogy »de ti nem Szlovákiából jöttetek?«” 

– érzékelteti Fekete, milyen hosszú ideig tarthatják számon ki-ki származását.

A felső-bácskai település és környéke bő hét évtizeddel ezelőtt a mainál jobban volt multietnikus. A magyarok mellett bunyevác, horvát, sváb közösségek éltek itt. Ide érkeztek hát a csehszlovákiai magyarokat szállító transzportok. Naszvadon kívül többek között Szemetről vagy Királyhelmecről is. Nem mindenkinek tetszett azonban, hogy egy-egy család a nagy és tágas sváb házakba költözhetett be. Ennek ellenére épp a helyben maradó németekkel volt általában jó a deportáltak viszonya.

Ahogyan Magyarország más részein, úgy a csehszlovákiai magyarok közül itt sem maradt mindenki helyben. Épp a naszvadi családok egy része visszaköltözött például Dél-Komárom és Oroszlány térségébe, mások pedig a rokonok közelségét választották. Akik azonban maradtak, azok egy része az 50-es évek végétől már elkezdte tartani a rendszeres kapcsolatot a Csehszlovákiában maradt rokonaikkal. Ez fontos feltétel volt, hiszen tudtak kihez menni – míg azok, akiknél ez nem teljesült, esetenként sosem tértek vissza szülőföldjükre. Olyanokról is tudni, akik nem tudták feldolgozni az áttelepülést: öngyilkosok vagy szenvedélybetegek lettek. Mások pedig életük végéig hallgattak arról, hol is éltek korábban.

Fekete András már helyben született, ám két-három éves korában a szülei már elvitték Naszvadra. A családjukban egyébként folyamatosan téma volt a lakosságcsere és a szülőföld. Olyannyira így volt ez, hogy a fiatalok néha már-már unták, hogy még akár a disznóvágások alkalmával is a falujukról beszéltek az idősebbek.

Idővel egy-egy vezéregyéniségnek számító „vezető” is kikerült a naszvadiak közül a tágabb könyéken. Ilyen volt például Lebó Sándor Bácsbokodon, vagy Maráz László nevét is sokan emlegetik, aki többek között rádiójátékot forgatott a deportáltak életéről.

Hogy a naszvadiak és más szlovákiai magyarok hogyan is hatottak konkrétan az új otthonuk társadalmára, azt a legkönnyebben talán a kertészkedésen keresztül érthetjük meg. 

„Fekete nagyapám nagyon komoly területeken nevelt paprikát és egyebet. Annak idején részvényes volt az érsekújvári paprikamalomban, Naszvadon dohányt is termeltek. Itt búzát, kukoricát és napraforgót termeltek a helyiek. A melegágyas kertészetet a felvidékiek honosították meg ezen a vidéken” 

– hangsúlyozza Fekete András, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a fóliázás elterjedésével később további lendületet kapott a folyamat, ami a legtöbb háztartásban a naszvadi háziasszonyok kemény munkáján alapult.

Testvértelepülések – minden szinten

Hogy mennyi értelme van egy testvértelepülési kapcsolatnak, az mindig kérdéses. Sok esetben csak formális szinten működik ez a kötelék, más esetekben viszont számos „csatorna“ kialakul, szinte önmagától. A mi esetünkben az utóbbiról van szó. Noha a lakosságcserét átélt emberek utolsó nemzedékének már csak egy töredéke él, a leszármazottak, sőt még mások is ilyen vagy olyan módon éltetik a köteléket.

Felsőszentiván és Naszvad szorosabb kapcsolata a 80-as évekig húzódik vissza. Fekete András ekkor a helyi művelődési központban dolgozott. Dibusz Jánossal közösen szervezték meg, hogy félső-bácskai településen is bemutassák a Csemadok Naszvadi lakodalmas című, nemrég újból bemutatott műsorát. Erre 1988. november 12-én került sor, telt ház mellett.

„Akkor még nagyon könnyű volt az elszállásolás, hiszen sokan éltek az idősebbek közül. Tehát házaknál fogadtak mindenkit a rokonok, ismerősök. Gyakorlatilag a deportálások 40. évfordulójához illesztettük a naszvadiak fellépését” 

– fejtegeti. Akkor és később is gyakran megesett, hogy a „deportált” generáció tagjai anyagilag is támogatták, hogy megvalósuljon egy-egy rendezvény. Emellett az önkormányzat, később pedig a Rákóczi Szövetség regionális szervezetének megalapítása után formális pénzforrásokból is igyekeztek finanszírozni a programokat.

A rendszerváltást követően aztán mind többször, mind több szálon kereste egymással a kapcsolatot a két település. A kulturális és művelődési élet szereplőin kívül az önkormányzatok is megtették a szükséges lépéseket: 1995 óta él a hivatalos testvértelepülési kapcsolat Haris József és Pataricza Máté jóvoltából. Emellett az iskolák, a labdarúgás és az egyházak szintjén is valamilyen módon megismerkedtek egymással az emberek, intézmények. Az 50. évforduló alkalmából pedig 1998 óta emléktábla őrzi Felsőszentivánon a deportáltak emlékét.

„Ezen túlmenően olyan embereknek is kialakultak a Naszvaddal való kapcsolatuk, akiket semmiféle rokoni szál nem fűz oda. Például a labdarúgás révén azok, akik szentiváni színekben jöttek velünk focizni, azok ott összebarátkoztak” 

– fejtegeti Fekete András. Ez pedig nemcsak az ő falujukra jellemző, hiszen például a szomszédos Rémről és sok helyi magyar kötött barátságot naszvadiakkal. Vagy például a szintén szomszédos Csávoly horvát egyesületnek van nagyon jó kapcsolata van a naszvadi Csemadoknak.

Az pedig már szinte kuriózumszámba megy, hogy múlt nyáron több mint 90-en „Fekete-találkozót“ tartottak Naszvadon. Mindannyiukat a közös eredet fűzi egybe: az 1872-ben született naszvadi dédszülőket vették alapul. A legfiatalabb résztvevő egy másfél éves kisgyerek volt, így az ő generációjával együtt több mint hat nemzedéknyi időt fogott össze a tág értelemben vett rokonság.

Így volna mindez a lakosságcsere nélkül is? Aligha. Fekete Andrással egyetértünk abban, hogy paradox módon a jogfosztottság éveinek tragédiái, traumái nélkül jó eséllyel szinte semmi nem lenne abból a kötelékből, amely már évtizedek óta bővül és erősödik. Mindezt úgy is lehet magyarázni, hogy Felsőszentiván és Naszvad között egy ma is több száz ember éltetett példaértékű kapcsolat szövődött, ami számos tekintetben képes volt meghaladni a lakosságcsere romboló hatását.

(A következő napokban két, gyerekkorában Csehszlovákiából deportált és most Felsőszentivánon élő személy történetét is bemutatjuk majd.)