A számok bűvészete – Statisztikák a lakosságcsere értékelésében

Gyöngyösi János magyar külügyminiszter abból a feltételezésből indult ki, hogy Magyarországon kevés szlovák él. A Molotovval való találkozókon 50 ezer főről beszélt, s azzal érvelt, hogy „nincs mire cserélni”. Szegedy-Maszák Aladár diplomata 1946 szeptemberében, a párizsi békekonferencián, alig néhány hónappal az áttelepítési toborzás befejezése után megállapította, hogy a lakosságcserére csak 30 ezren jelentkeztek.

Nemzeti narratívák

A Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere keretén belül áttelepültek számának statisztikai kimutatásánál különböző adatokkal találkozunk. A különbségek a statisztikákat készítő hivatalok anyagaiban és a „nemzeti” kimutatásokban is megvannak. Más adatokat adnak meg a csehszlovák és mást a magyar források. Az okok nem csupán abban keresendők, hogy az áttelepülők adatait különböző módszerekkel dolgozták fel. Propagandisztikus okok is szerepet játszanak, hiszen a számoknak az egész akció sikerességét vagy sikertelenségét kellett hitelesíteniük. Ilyetén módon az itt tárgyalt adatok sem tekinthetők teljesnek vagy pontosnak: a statisztikáknál megesik, hogy csak a pontatlan számok pontos összegét tudják megadni.

Ha a ČSPK lakosságcseréről szóló 1949 januári végső jelentésében bemutatott eredményeket hasonlítjuk össze a magyar áttelepítési bizottságéival, kiderül, hogy a Magyarországról áttelepített szlovákok (71 ezer) és a szlovákiai magyarok (87–89 ezer) számában nincs lényegi eltérés. A szlovák és a magyar statisztikák közti különbségek mindenekelőtt abban állnak, hogy a magyarok nem figyelik részletekbe menően a magyarországi szlovákok áttelepítését, például a nincstelen szlovákok  egyirányú transzportjait. Jelentősebb különbséget tapasztalunk azok esetében, akik utóbb, 1948-ban jelentkeztek cserére az áttelepítési rendszer keretében. A magyar statisztikák érzékelhetően kevesebb olyan szlovákot adnak meg, akik szerepeltek az áttelepítési jegyzékekben, de egyénileg költöztek át. Propagandisztikus szempontból ugyanis cáfolták a tételt, mely szerint a szlovákok nem akarnak költözni, egyben megkérdőjelezték a magyar politika szlovákokkal szembeni szívélyességéről szóló narratívát.

Jelentős különbséget tapasztalunk a formálisan a Csehszlovák–Magyar Vegyes Bizottság (ZK) 60. sz. döntése értelmében áttelepült személyek megközelítésében. A különbség nem az így áttelepült magyarok teljes számában mutatkozik meg (33–35 ezer fő), hanem annak politikai alkalmazásában és értelmezésében. Itt azokról van szó, akik maguk települtek át a bécsi döntés és a lakkoságcsere-egyezmény aláírása közti időszakban, vagy azt követően, illetve a csehszlovák adminisztráció megalakulása után, esetleg más okból döntöttek a távozás mellett. A politikai feszültséget tekintve éppen ez a csoport a legproblematikusabb. Ha őket nem vesszük figyelembe, az akció könnyebben értékelhető sikertelennek, ami illeszkedik a lakosságcsere magyar „nemzeti” magyarázatához. Másfelől, az áttelepülők ezen csoportjának statisztikai nyilvántartásba vétele lehetővé tette a ČSPK végső jelentését készítő szerzőnek, hogy a következő megállapításra jusson: „... a mi akciónk nagyobbrészt sikerült, tekintetbe véve a szlovákiai magyar kisebbség érezhető meggyengülését”. Vagyis: az áttelepített magyarok száma 89 660-ra növekedett, így szlovák „nemzeti” szempontból dokumentálható volt a lakosságcsere eredményessége.

A reciprocitás csődje

Említést érdemel még egy érdekes adat. A lakosságcsere-egyezmény keretében az OÚ zárójelentése szerint Csehszlovákiából Magyarországra 55 487 magyar nemzetiségű, míg „ellenkező irányba” 59 774 szlovák nemzetiségű személyt telepítettek át (nem beleszámolva azokat, akik a lakosságcserén „kívül” távoztak). A két szám közötti különbség nem igazán jelentős, ám ha megnézzük, hogy miként jött létre, azt tapasztaljuk, hogy komoly aránytalanság van a közvetlen (kölcsönös) cseréből és az egyirányú áttelepítésből származó adatok között. Az egyezmény I. és V. cikkelyei szerinti kölcsönös transzportoknál jelentős különbség mutatkozik (45 475 áttelepített magyar, 37 961 szlovák), ami jelzi, hogy a lakosságcsere kapcsán deklarált reciprocitás csődöt mondott. A számbeli eltérés aztán valós vagyoni és társadalmi problémák forrásává vált. A nincstelen szlovákok Magyarországon nem hagytak, Csehszlovákiába pedig nem hoztak semmilyen vagyont. Ezzel együtt sérült a családegyesítés, illetve a családok egyben tartásának elve is: bonyolultabbá vált mind a Csehországba küldött szlovákok, mind azon magyarok elhelyezése, akik számára Magyarországon nem találtak egymáshoz közeli lakóhelyet.

Statisztikailag jelentős azon személyek kategóriája, akiket utólag adtak hozzá a lakosságcsere teljes kimutatásához. 33 090 olyan szlovákiai magyarról volt szó, akik – mint már utaltunk rá – az egyezmény életbe lépése előtt távoztak, s azt „okozták”, hogy Szlovákiából több magyar távozott, mint amennyi magyarországi szlovák érkezett Szlovákiába. A vegyes bizottságban bonyolult viták folytak, a csehszlovák tagok határozottan elutasították, hogy e csoport számára megadják az áttelepült státuszt, amelyből anyagi és státuszbeli előnyök származtak (magukkal vihették a vagyonukat, esetleg visszatérhettek érte). Politikai szempontból mindenekelőtt azokról volt szó, akik a bécsi döntés után vagy a csehszlovák adminisztráció érkezése előtt települtek át az arbitrázsterületre. Ide tartoztak az „anyások” is, akik a trianoni Magyarország területéről Dél-Szlovákiába költöztek, majd a háború után (önként vagy kényszerből) visszatértek Magyarországra, de olyan személyek is, akik különféle okokból költöztek át az arbitrázsterületről a trianoni Magyarország területére, a háború befejezése után pedig nem tértek vissza az eredeti lakhelyükre. Ezekre a személyekre (11 837 fő) a csehszlovák oldal alapvető politikai okokból nem volt hajlandó kiterjeszteni az egyezmény V. cikkelye alapján az áttelepült státuszt. Ide tartozott továbbá az a 10 196 fő, akik a csehszlovák adminisztráció felállítása után, de még az egyezmény életbe lépése előtt távoztak, s a csehszlovák félnek alapvető kifogásaik voltak velük szemben. Például arról a csoportról volt szó, amely a népbíróságtól való félelem vagy a „csehországi munkára toborzás” miatt távozott 1945-ben. Ugyanakkor találkozunk velük a lakosságcsere végső számvetésében, így az 1949-es csehszlovák összegzésben is, amely végleg lezárta a statisztikai manővereket. A csehszlovák hivatalnokok is tisztában voltak a „bűvészkedéssel”, utaltak arra, hogy a felmutatott eredmény nincs összhangban a kitelepítettek valós számaival, illetve hogy ellentétes magával az egyezménnyel és a vegyes bizottság döntéseivel.

Háborús bűnösök

Külön figyelmet kapott a háborús bűnösök kitelepítése. A ČSPK zárójelentése szerint az egyezmény VIII. cikkelye alapján a háborús bűnösök kategóriájába 65 200 főt soroltak be, vagyis 23 552 bűnöst (családostul), végül 2905 személyt telepítettek át. A magyar források szerint nagy háborús bűnösként 73 187 személyt jelöltek ki kitelepítésre, míg az ún. kisebb háborús bűnösök 1927-en voltak, végül ezen a címen 3211 főt érintett a kitelepítés.

Végső soron elmondható, hogy a háborús bűnösök kitelepítésére vonatkozó csehszlovák taktika kudarcot vallott. A többségük Csehszlovákia területén maradt. Kezdetben komoly nehézségekkel kellett szembesülniük (nem kaptak állampolgárságot, a Dél akció keretében igyekeztek Csehországba áttelepíteni őket, nem találtak munkát, diszkriminálták őket a közéletben, elkobozták a vagyonukat...), de idővel beleolvadtak a lakosságba. Ez az irányvonal egyébként kezdettől fogva irreális volt: 14 246 magyart állítottak a szlovákiai népbíróságok elé, s közülük „csak” 4 946 főt ítéltek el. Ezek a számok alapvető ellentétben állnak a 23 ezer magyar családot tartalmazó jegyzékkel.

Magyar szempontból a lakosságcserét az a tény kényszerítette ki, hogy Magyarország vesztes országnak minősült a második világháború után. A lényegi célok – a szlovákiai magyar kisebbség megőrzése, nemzetiségi jogainak biztosítása, a lehetséges határváltoztatás, az asszimilációból és a magyarok által kompakt módon lakott területek felaprózódásából eredő veszélyek elhárítása – engedményeket tettek szükségessé a korabeli politikai és nemzetközi helyzetben.

Csehszlovák minimum

A csehszlovák politika a két ország közötti lakosságcserét olyan minimális intézkedésnek tekintette, amely azt volt hivatott biztosítani, hogy a háború utáni Csehszlovákia a csehek és szlovákok „nemzeti” állama legyen, német és magyar kisebbség nélkül. Részben nemzetközi (transzfer, az anyások eltávolítása, lakosságcsere), részben belpolitikai intézkedések (vagyonelkobzás, földreform, állampolgárság, reszlovakizáció, megtorlás...) keretrendszerében valósult meg, ezek a stratégiai célnak voltak alárendelve. A stratégiai célt a cseh és a szlovák politikai képviseletek határozták meg és fogadták el, hogy – amiként gyakran felidézték – a jövendő nemzedékeknek etnikai konfliktusok és háborúk nélkül élhessenek.

A kommunista rezsim mindkét etnikai narratívában változást hozott. Formálisan lehetővé tette, hogy a szlovákiai magyarok visszakapják a jogaikat, és nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a magyarság egyesüljön az európai szocialista népesség részeként.

Štefan Šutaj – Jana Šutajová 
A szerzők történészek, a kassai Šafárik Egyetem oktatói