Jogfosztottság, hontalanság, sorsközösség (A szlovákiai magyarság kitelepítésének emléknapján)

Ez történt 1918–1920-ban, majd 1938 és 1948 közt a felvidéki magyarsággal. Először az első világháború végén, a nagyhatalmak által kijelölt határok meghúzásakor. De akkor is, amikor a Bécsben meghozott német–olasz döntőbírósági határozat alapján a magyar többségű dél-szlovákiai és dél-kárpátaljai területsáv visszakerült a Magyar Királysághoz. A revízió politikai ellenértéke ugyanis végzetesnek bizonyult: az országnak ki kellett lépnie a Népszövetségből, csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, s így a Németországhoz való elköteleződés minden korábbinál nagyobbá vált. Teleki Pál miniszterelnök már 1939-ben tartott ennek tragikus következményeitől: „A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. (…) Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd aztán követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

Hat és fél évvel később Teleki balsejtelmei tragikusan beigazolódtak: a második világháborút a tengelyhatalmak oldalán, a vesztesek között fejezte be Magyarország, és 1945. január 20-án a Moszkvában megkötött magyar fegyverszüneti egyezményben a debreceni ideglenes magyar kormány lemondott az 1938–1941-ben megszerzett területekről. Ezzel a hatalmas háborús emberveszteségek mellett a Horthy-korszak magyar revíziós politikájának összes területi eredménye is semmissé vált. Mindenesetre sem a fegyverszüneti egyezményt előkészítő szovjetek, sem pedig a megállapodást aláíró brit és amerikai nagykövetek nem támogatták a Beneš elnök által irányított londoni csehszlovák emigráns kormánynak azt a kívánságát, hogy a fegyverszüneti megállapodás kötelezze Magyarországot a Csehszlovákiához visszakerülő területek magyar lakosságának befogadására.

 Londontól Kassáig

A német és magyar kisebbség felszámolásával (elűzésével, kitelepítésével, erőszakos asszimilációjával) tiszta szláv nemzetállammá átalakuló Csehszlovákia víziója a londoni csehszlovák emigrációban körvonalazódott, amihez – legalábbis a német kisebbség felszámolását tekintve – Benešnek már 1943–1944-ben sikerült megnyernie a brit, az amerikai és a szovjet kormány elvi támogatását. A két kisebbség elűzését a kelet-poroszországihoz hasonlóan egy ideig a háborús hadműveletek részeként, egyfajta etnikai tisztogatásként képzelték el. A Csehszlovákiához visszakerült területek magyar népességét a határokon túlra – a csallóközi magyarságot például a Dunán át – a londoni csehszlovák tervekben kijelölt katonai pontonhidakon Magyarországra akarták kiűzni.

A tiszta szláv csehszlovák nemzetállam célját és tervét a Londonból Moszkván át Csehszlovákiába visszatérő Beneš elnök az 1945. április 5-én kinevezett Fierlinger-kormánynak Kassán kihirdetett programjában fogalmazta meg. Ez egyszerre hirdette meg a népi demokratikusnak nevezett korlátozott demokrácia rendszerét, a szlovák nemzet egyenjogúságát, az engedélyezett cseh és szlovák pártok nemzeti frontjának koalíciós kormányzását, a magántulajdon korlátozását, az ipar egy részének államosítását, és az ország Szovjetunióra támaszkodó külpolitikai orientációját. A tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervével kapcsolatban a kormányprogram így fogalmazott: „A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai – hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló, hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra – a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik.”

A németek és magyarok nélküli szláv nemzetállam létrehozásának alapelveként a kormányprogram a lojálisnak és hűségesnek tartott német és magyar nemzetiségű polgárok állampolgárságának a visszaadását helyezte kilátásba. A többi német és magyar esetében helyzetük egyéni elbírálását, a bűnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását, az ország területéről való kitiltását, az 1938 után betelepültek azonnali kiutasítását jelölte meg célként. Ezek végrehajtásában, így a két nem szláv kisebbség felszámolásában a prágai ideiglenes nemzetgyűlés 1945. október 28-i összehívásáig meghatározó szerep jutott Beneš köztársasági elnöki dekrétumainak, illetve a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a dekrétumokat Szlovákia területén érvényesítő rendeleteinek.

Gazdasági érdekek is motiválták

A csehszlovák kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a győztes nagyhatalmak járuljanak hozzá a csehszlovákiai németek és magyarok egyoldalú kitelepítéséhez. Vavro Šrobár, a prágai kormány pénzügyminisztere 1945. tavaszi tervezetében például a szlovákiai magyarok 70 százalékát javasolta a határokon túlra kényszeríteni. Az Érsekújvár környéki magyar falvakban, például Andódon, Udvardon és Tardoskedden, vagy Gömör határ menti részein rögtön a háború utáni hónapokban megpróbálták elűzni az ott élő magyarokat. Ezeket a radikális elképzeléseket Pozsonyban és Kassán is érvényesítették. Az 1936-os államvédelmi törvényre hivatkozva 1945. május 5-én Pozsonyban a város német és magyar közössége teljes kitelepítésének részeként átfogó magyarellenes akció vette kezdetét. A két közösség tagjainak nagyobbik részét a Ligetfaluban kialakított táborokba zsúfolták össze, majd rövid úton kiutasították az országból. Hasonló kegyetlenségek történtek a kassai magyarok elüldözése, internálása során is.

A szlovákiai magyarellenes intézkedéseket kezdettől fogva gazdasági érdekek is motiválták. Így például a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februári rendelete, amely a szlovákiai németek és magyarok földingatlanainak elkobzásáról rendelkezett, a „szlovák föld” visszaszerzésére hivatkozva valójában a földtulajdon radikális kisajátítását szolgálta. Az 1945. május 19-én megjelent 1945. évi 5. számú dekrétum, illetve az SzNT 1945/50. számú rendelete bevezette a cseh és szlovák nemzeti gondnokság intézményét a magyarok birtokainak, üzemeinek, épületeinek kezelésére. Egy héttel később az SzNT 51. számú rendelete feloszlatta az összes dél-szlovákiai magyar egyesületet, s elkobzásra ítélte azok vagyonát.

Kényszermunka, kitelepítés, lakosságcsere

A két kisebbség minél nagyobb arányú kitelepítése érdekében Vladimír Clementis külügyi államtitkár 1945. július 3-án jegyzékben fordult a nagyhatalmak kormányaihoz, amelyben 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar gyors kitelepítésének engedélyezését kérte. Azt javasolta, hogy a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárulásával a szlovákiai magyarok nagyobbik részét lakosságcsere formájában telepítsék ki „a 345 ezer Magyarországon élő szlovák helyére, akiknek át kell települniük Szlovákiába”.

A prágai kormány azt szerette volna ezzel a jegyzékkel elérni a nagyhatalmaknál, hogy a háború utáni viszonyokat rendező potsdami konferencián mindkét nem szláv kisebbség teljes kitelepítéséhez adják beleegyezésüket. Ennek a csehszlovák kérésnek a magyarokra vonatkozó részét azonban csak a szovjet kormány támogatta. A britek egyre több ellenvetéssel éltek, az amerikaiak pedig kezdettől fogva ellenezték a kollektív bűnösség elvének a németeken kívül más népcsoportokra való kiterjesztését. A potsdami jegyzőkönyvbe végül ez nem került be: a magyar kisebbségre vonatkozó csehszlovák kérést a győztes hatalmak vezetői elutasították.

Ezért Beneš elnök a potsdami konferencia zárónapján, 1945. augusztus 2-án írta alá „a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről” szóló 1945. évi 33. számú dekrétumát. Az 1938–1939-ben Németország vagy Magyarország állampolgárává lett és velük együtt az országban élő többi német és magyar csehszlovák állampolgárságát megszüntette. Ezzel és az 1945. évi 88. számú dekrétummal alapozták meg a lehetőséget, hogy az ekkortól fogva külföldinek minősülő magyarokat kitelepítsék, illetve a magyar családok ezreit csehországi kényszermunkára hurcolják.

A magyar közösség lakosságcsere formájában történő kitelepítéséről 1945 decemberében Prágában Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis államtitkár vezetésével kezdődtek az államközi tárgyalások. A felvidéki magyarság ekkorra szinte teljes vagyon- és jogfosztottsága, valamint a csehországi deportálások vészhelyzete arra kényszerítette Nagy Ferenc kormányát, hogy 1946. február 27-én Budapesten aláírják a lakosságcseréről szóló egyezményt.

Ideje lenne a megbékélésnek

Minek köszönhette a szlovákiai magyar nemzeti közösség azt, hogy többsége végül szülőföldjén maradhatott, és túlélte a felszámolásáról hozott prágai és pozsonyi döntéseket? Legfőképpen annak, hogy a szlovákiai magyar népcsoport minden áron szülőföldjén akart maradni, és a háború utáni években kényszerkisebbségből valódi sorsközösséggé kovácsolódott. A felvidéki magyarság több mint kétharmada, négyszázezernél több ember a kisebbik rosszként felfogott kényszerasszimilációt – a reszlovakizációs kérelem benyújtását – is vállalta. A Csehországba elhurcoltak nagy többsége hazatért vagy hazamenekült. Azt is látni kell, hogy vesztes magyar állam diplomáciájának sikerült a rendkívül kedvezőtlen lakosságcsere-egyezménnyel megakadályoznia a németekéhez hasonló erőszakos kitelepítést. Ez pedig lehetővé tette, hogy a párizsi békekonferencián a lakosságcsere és a reszlovakizáció után fennmaradt 200 ezer magyar egyoldalú áttelepítésének csehszlovák követelése ne kerüljön be az 1947. február 10-i magyar békeszerződésbe.

Nyolcvan évvel a második világháború katasztrófája után azonban még mindig hiányzik a háború végi csehszlovák–magyar konfliktus sérelmeinek legmagasabb szintű lezárása. Apró, de fontos lépés lehetne, ha a lakosságcsere 1947. április 12-én a nagymácsédi, nagyfödémesi, vámosladányi, illetve pitvarosi és nyíregyházi telepítésekkel elkezdődött történetére emlékezve Szlovákia is közös emléknappá nyilvánítaná ezt a napot. Ideje lenne, hogy a két ország valódi és érdemi megbékélési gesztusokkal zárja le az érintetett nemzetek és kisebbségek múltjának ezt a tragikus szakaszát.

Szarka László
A szerző történész, a Selye János Egyetem oktatója, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa