Folytatódik a játék életre-halálra

A kissé béna magyar cím Nyerd meg az életed, ezt engedelmükkel nem fogjuk használni. Szegény Hvang Donghjoknak a fogai is kihulltak a stressztől – van is egy frappáns utalás rá, amikor az előző évad győztese, az egyetlen élve maradt játékos fogprotézisbe rejtett nyomkövető csippel indul vissza a titkos szigetre. 

A 456-os Szong Gihun (Lee Jung-jae) ugyanis képtelen élvezni a nagy pénzt, amelyhez vér tapad, úgyhogy a játék szervezőinek felkutatására kívánja fordítani, véget akar vetni a borzalomnak. Csapatot verbuvál, élén az első évad végén lepuffantott fiatal rendőrrel, aki anno beépült a maszkos őrök közé, feljutott a vezérlőbe, sok mindent látott, de semmit sem tud bizonyítani, ezért felettesei bolondnak nézik. Ezt a karaktert teljesen abszurd módon hozták vissza: egy kis hajó kapitánya kihalászta őt a tengerből és kórházba vitte. Az illető ráadásul arra is hajlandó, hogy hétvégenként fuvarozza őt szigetről szigetre, amelyekből, mint megtudtuk, több száz van a környéken. Persze nehéz elhinni, hogy ennyire nincs feltérképezve a koreai felségterület, de ne akadjunk fenn ezen, hiszen egy mesét látunk. És a jó mesék tele vannak élettapasztalattal. Vegyük sorra a mostani hét rész, azaz mintegy nyolc órányi filmidő nevelő célzatú üzeneteit, amelyek miatt megbocsájtható az európai szemmel nézve alaposan túltolt színészi játék, a lebutított dialógusok és a kidolgozatlan karakterek. 

A Squid Game a társadalmi egyenlőtlenségekre mutat rá, arra, hogy milyen könnyű lecsúszni, reménytelen anyagi helyzetbe kerülni. És arra is, hogy nem mindegy, hová születik az ember. Fokozatosan megtudunk egy s mást néhány játékosról, akik az előző évadhoz hasonlóan ismét papírmasé-figurák: a kriptobizniszbe belebukott youtuber, a leukémiás gyermeke kezelésére gyűjtő átlagember, a lúzer kisvállalkozó, az arcoskodó rapsztár. De van transznemű karakter, vallási megszállott, anya-fiú páros, és egy terhes nő, akinek talán mind közül a legjobban szurkolunk, persze a főhősön kívül. 

A toborzó is kap egy-két látványos jelenetet, sőt, az első két rész tulajdonképpen azzal telik, hogy Szong Gihun emberei őt keresik a szöuli metróban. Három évvel korábban neki is ez az öltönyös fickó nyújtotta át a játékba szóló meghívót – fontos, hogy a résztvevők önként jelentkezzenek. És legtöbben fel is hívják a kártyán szereplő telefonszámot, mivel ez az utolsó esélyük kimászni a gödörből. A szigeten régi koreai gyerekjátékokban mérik össze erejüket, ügyességüket, csak azt felejtik el közölni velük, hogy a kiesőket agyonlövik a maszkos őrök. 

Gihun már az elején rádöbben, hogy követői elveszítették a nyomát, és a feladatok közül is csak az első, a Piros lámpa, zöld lámpa a régi, a többit ő sem ismeri. Ráadásul csak a résztvevők egyik fele hisz neki, sokan beépített embernek vélik, akinek csak a zavarkeltés a feladata.

Ebben az évadban nem az egyéni sorsok kerülnek fókuszba, hanem a tömegpszichózis. Az, hogy mi történik, ha két táborra osztják a tömeget, hogyan gerjed az agresszió, mikor válik fontosabbá a pénz az emberi életnél és meddig hajlandó elmenni az ember saját érdekében, mások hulláin át. Ha láttuk az első évadot, a főhőssel együtt mi is tudjuk, hogy nem kötelező játék közben „kiesni”, egymást is lemészárolhatják a versenyzők. És ezúttal van egy ravasz csavar: minden forduló után szavazhatnak a résztvevők, hogy hazamennek az elhulltak jóvoltából megspórolt összeg rájuk eső részével, vagy tovább játszanak. A szavazás nyilvános, nem véletlenül.  

A végső lázadás a demokrácia illúzióját keltő embertelen rendszer ellen irányul, ám a két tábor küzdelme a rendszeren belül zajlik, amely kontrollálja és uralja őket. Ez az ellentét világunk aktuális helyzetére reflektál, az ideológiai feszültségek mellett a háborús konfliktusok megítélésére is. Sokféle dolog állíthat szembe minket egymással, miközben kevés kérdést teszünk fel a hatalom által diktált szabályokkal kapcsolatban, amelyek megteremtették ezt az ellenséges légkört. A showrunner célja az volt, hogy a játékosok két tábora közti küzdelem ezt a politikai machinációt juttassa a nézők eszébe. 

Az elsőnél jóval véresebb, naturalistább második évad a legizgalmasabb jelenet közepén szakad félbe. Októberben jön a folytatás. A legfontosabb szereplők még életben vannak, egyiküket azonban máris kinyírnánk, sőt kettőt is. Bepillanthattunk a maszkos fegyveresek világába is, ott is elvarratlanul marad egy szál, az elszánt rendőr pedig még mindig keresi a szigetet, és ő is őriz egy titkot – az őt lepuffantó játékmesterhez való viszonyát nem árulta el senkinek. Ezúttal kevés szó esett az embertelen játék VIP-nézőiről, akik valóságshowként figyelik az eseményeket, és eltakarítandó szemétnek tekintik a társadalom peremére került versenyzőket. Szóval az alkotók bőven hagytak nekünk cliffhangereket, lesz tartalom az októberre ígért folytatásban is, amelyet egyébként már leforgattak. 

A mostani fordulókban bemutatott játékok addigra nyilván világszerte népszerűvé válnak, mert kifejezetten érdekesek, jópofák. És nyilván újra beindul a biznisz is. A Squid Game-ben szereplő zöld melegítőket, cipőket, maszkokat ugyanis nem győzték gyártani az első évad után, akkora érdeklődés mutatkozott irántuk. Az egyik feladatban látott üveggolyók darabjáért például öt dollárt kértek az Amazonon. Igazi versenyeket rendeztek (persze kíméletesebb kieséssel, de ugyanazzal a bizarr látványvilággal), a Netflix hatalmasat kaszált ezekből is. A Prime-on pedig most fut a Beast Game, igazi játékosokkal, egy milliárdos youtuber jóvoltából – de erről majd máskor. 

Ez a sorozat - bár filmes szempontból vannak hibái, és túl sok benne a morálfilozófia - , tükröt tart a kapitalizmusnak. Figyelmeztet a 21. századi emberek lelkében növekvő agresszióra. Rávilágít a hatalom működési elveire és a látszatdemokrácia buktatóira. Olyan ijesztő jelenségeket gondol tovább, amelyek csíráiban már jelen vannak társadalmunkban.