Nincsenek feketelyukak?

Hiába írnak róluk annyit a sci-fi szerzők, hiába a sok talány körülöttük, a feketelyukak egyszerűen nem léteznek, sőt nem is létezhetnek – állítja George Chapline, a kaliforniai Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium elméleti fizikusa. Ugyan nem tudta megmondani, miért, de Einstein se hitt bennük. Annak ellenére szkeptikus maradt, hogy az általános relativitáselmélet egyik legtöbbet emlegetett jelenségére, a súlyos tárgyak által kiváltott téridőgörbületre a feketelyukak adnak magyarázatot: amikor elhal egy megfelelő tömegű csillag, saját gravitációja alatt egyetlen ponttá zsugorodik.

E ponton jut fontos szerephez – legalábbis (a kvantumelmélettel, asztrofizikával és neurális hálókkal foglalkozó) Chapline szerint, és ha elfogadjuk a létezését – az utóbbi idők sokat vitatott, máig megmagyarázatlan talánya, az úgynevezett sötét energia. Az elmúlt évek során megfigyelt mozgó galaxisok azt látszanak alátámasztani, hogy az univerzum 70 százaléka ebből – a gyorsulva tágulást „vezérlő“ – sötét energiából tevődik össze. „Szinte biztos, hogy nem léteznek feketelyukak, eseményhorizontok“ – jelentette ki Chapline.

Einstein a probléma nyitjához, a 20. század másik forradalmi teóriájához, a kvantummechanikához szintén hozzájárult valamelyest... Az általános relativitáselmélet nem ismeri az órákat mindenhol egyforma sebességgel járató „univerzális idő“ fogalmát, sőt a gravitáció miatt éppenséggel a fordítottja történik: különböző helyeken különböző időket észlelünk. Viszont a kvantummechanika csak akkor érvényes, ha az idő egyetemes... Az általános relativitáselmélet azt is kimondja, hogy semmi nem történik az eseményhorizonton. Márpedig egy távoli megfigyelő számára megáll ott az idő. Ha egy űrhajó feketelyukba hullana, úgy tűnne, mintha odaragadt volna. Ugyanakkor a legénység azt érezné, hogy permanensen zuhannak lefelé.

1975 körül több kvantumfizikus állította, hogy különös dolgok történnek az eseményhorizonton: a kvantumtörvények által irányított anyag csekély zavaró tényezőre is túlérzékennyé válik. Eredményeiket gyorsan elfelejtették, mivel „nem egyeznek meg az általános relativitáselmélet előrejelzéseivel“ – így Chapline. „Holott abszolút pontosak voltak.“

A szokatlan viselkedés, a hiperszenzitivitás a téridő kvantum fázis-átalakulásának a jele – folytatja a kutató. A „halott“ csillagok nem formálnak feketelyukakat, hanem különös gravitációs hatást kifejtő sötét energiával telítődnek. A csillag felülete ugyan fekete lyukként működik, és erős a gravitációs vonzás, viszont a belsejében a sötét energia „negatív“ gravitációja érvényesül: az anyag teljesen másként viselkedik, mint a külső peremen. Ha a csillag elég nagy, az így felszabadult elektronok pozitronokká válnak, melyek a későbbi óriási energiasugárzás/-kisülés során megsemmisítik a többi elektront. Chapline szerint ez magyarázza a galaxisunk középpontjában megfigyelt, korábban nagy feketelyuknak tulajdonított sugárzást.

Univerzumunkat alapvetően sötétenergia-csillagok népesítik be. Eredetüket a fizikus csillaghalál helyett a téridő fluktuációjával magyarázza. Ugyanúgy, mint a hűlő gázból spontán kicsapódó folyadékcseppek. A közönséges anyaggal azonos gravitációs hatást fejtenek ki, viszont nem láthatók.