Mikor kenyér a kenyér?

Utána ébred a szomj és az éhség.

A kettő közül a második jobb ismerős. Ha nem kísért is olyan híven, mint a honvágy, hosszú ideig bírta ki velem. Hangos szavú kísérő volt. Most és még mindig megismerem igazi arcát, az étvágy barátságos álarca alatt is. A reggeli előtti félórában is ott rezeg valami a reggeli nélküli napok sorozatából. Jó, hogy a szellemek félnek a kakaskukorékolástól!

Konyhaházam külön épület – ha egy kis fabarakk megérdemli, hogy épületnek nevezzem. Az étkező részt fal választja el, ablak köti össze azzal a helyiséggel, ahol a tűzhely áll. Az olaszok építkeznek így. Faházak mellett a külön konyha több biztonságot jelent. Nem ég le olyan könynyen az egész ház.

Mondhatnám, azt is jelenti, hogy a különböző szerepeket más-más színpadon játsszák. Az étkezés egész máshol játszódik le, mint a gondolkodás vagy a zene. Az ember szabadon választhat: vagy az étkezést tekinti igazi életnek, s a munkát, olvasást egy többé-kevésbé fontos tevékenységnek az étkezés közti idő kitöltésére – vagy úgy tekinti a leves kanalazását, mint valami szükséges rosszat, amit azért tesz az ember, hogy dolgozhasson, anélkül hogy egy ördögi körhinta minduntalan visszahozná a kenyér képét.

Lehet, hogy minden vidéknek megvan a spiritus locija. Itt évezredekig indiók éltek. Csendes emberek, akiknek ősei a jégkorszak vége felé sétálhattak át Szibériából Alaszkán keresztül, s egy-két ezer éves gyalogséta után lehozták ide a kőkorszakot. A kőkorszak nemrég ért véget. A balták még a fűben fekszenek, a kőnyilakat egy kapavágás veti felszínre. Az indió az evést és az alvást tartotta az élet céljának. Nem azért evett, hogy dolgozhassék. Dolgozott valamicskét – kőbaltát faragott, harmincezer éves minta szerint –, hogy ehessen.

Elfogadom, hogy engem is a vidék szelleme ural. Azzal a tudattal vonulok át a konyhaházba a téglával kirakott udvaron, hogy odaát történnek a fontos dolgok. Talán nem így lenne, ha itt kétezer évig remeték laktak volna, akik nem bocsátják meg a testnek, hogy szükségletei elvonják az embert az egyházatyák papirusztekercseinek simogatásától.

Reggelim nem hasonlít elődeimére, akik a nyers mandiókagyökeret rágcsálták a felkelő nap fényében, se a remeték nagymestereiére: ők egy darab száraz kenyérrel csalták viszsza az elvágyódó lelket. Az én reggelim messziről jött, mint jómagam: éhséget, szomjat és honvágyat csillapít.

A külön világok olyan messzire vannak egymástól, hogy a szakadékok szavakkal nem hidalhatók át.

Azt vélhetné az ember, hogy „Péter megreggelizett” angolul azt jelenti, hogy „Peter had his breakfast”. Szó sincs róla. Péter paprikás szalonnát evett, búzalisztből sült kenyeret, amelyben főtt krumpli, köménymag és só is volt, és egy kis szilvóriumot hajtott le hozzá. Peter viszont teázott, zablisztet kanalazott, tükörtojásban nézte magát, és egy füstölt tengeri hal szárazföldi pályafutásának vetett véget. Még a reggeliket sem lehet összehasonlítani.

Aki régen él távol szülőföldjétől (állam, haza, nemzet, hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj-, munkakérdés: honvágykérdés is!

A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szükség lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.

Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egész máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt- vagy tízezer kilométer távolságból kap kétmaroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap – egy nagyon szép nap – van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut.

Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon...

Vagy egy reggeliben, amelynek ezer mérföldre nincs párja. Nincs – mert az kell hozzá, hogy egy csomag vöröspaprika elinduljon a Tisza partjáról, feljöjjön a városba, hogy egy jóságos kéz útilaput kössön talpa alá, valami repülőalkalmatosságra bízza – hogy aztán épp ezt a csomagot ne lopja el a számtalan kéz egyike, miközben kocsik, autók, ökrösszekerek viszik mind mélyebbre az erdőbe. S ha megjön a madárlátta kincs, még mindig nincs paprikás szalonna. Ehhez még egy olyan svábot is kell találni, aki ismeri a disznó és a szalonna közötti összefüggést. Ha beszélgető kedvében van, megengedi, hogy az ember megmagyarázza neki, milyen alakúra gondolta az Úristen a szalonnát, amikor jókedvében megteremtette a sertést. Aztán meg kell beszélni vele a füstölés problémáit. ĺgy születik meg a honvágy szép színű orvossága.

A kenyér nem jön olyan messziről. Alig 120 kilométert utazik, váltott autóbuszokkal. Egy kis amerikai búzalisztből és sok mandiókalisztből gyúrta egy másik sváb lenn, Neu-Brandenburg városában. A kenyér sem dél-amerikai intézmény.

A mexikóiak csak a kukoricalisztet ismerték. Ebből sodorják, lapítják ma is a kenyeret (s minden mást) pótló „tortillákat”. A paphlagón rabszolgákat rizsen és kis kemény, fekete babon tartották. Az indiók húson, halon és a másik indióból éltek. A kenyér a görögök, rómaiak óta európai szimbólum. Olasz szomszédaim már elfelejtették, és puliszkán élnek, főtt édeskrumplit reggeliznek. A svábok kukoricalisztből, mandiókalisztből meg egy „cará”-nak nevezett növényből kotyvasztanak egy téglát, s szokásból úgy hívják, hogy „Brot”. Volt idő, amikor a világtörténelemnek címzett felfordulásban a poroszok Róma körül álltak. Mussolini utolsó feketeingesei kis sportgépből bombát dobtak a vatikáni mozaikműhelyre, hogy azt állíthassák, az amerikaiak támadták meg a Szentatyát... Abban az időben talán magam is bármit kenyérnek néztem volna. A szavak értelme is attól függ, hol és mikor ejtjük ki őket.

(Lénard Sándor: Egy nap a láthatatlan házba. Magvető, 1969)