Lencseleves és dedelle

Hetvenöt éves nagymamám kiküld a kamrába, hozzak be a szakajtóban zöldséget és répát, amíg ő a lencsét válogatja. Szedem a lábam, hozok hagymát is, de kiderül, a lencselevesbe az nem kell. Nem baj, mondogatom magamban, öregkoromra majdcsak megtanulom én is, melyik leves milyen zöldséggel ízletes.

Kiszedi a lencséből a gabonaszemeket, én a csap alá tartom a tál lencsét, és már vígan csobognak is a barna fazékba, a hideg lébe. Üggyel-bajjal megpucolom és felszeletelem a zöldséget, és az egyre melegedő környezetben már ismerkedhetnek is egymással a leves hozzávalói, míg majd a gyomromban még bennfentesebb viszonyba kerülnek...

Nagymamám már évtizedek óta a vacsoránál beszéli meg nagyapámmal, mi is legyen az ebéd másnap. Néha reggelre elfelejtik, és a reggelinél vagy az eszükbe jut, vagy újra megbeszélik. Tegnap én határoztam: legyen lencseleves és dedelle. Hát ma rajtam a sor, hogy megmutassam, nem veszem el a konyhában.

Nagymamám daralisztet önt a tálba, a lisztet a hátsó kamrából hoztam elő, ahol zacskószámra állnak, majd jól megsózza. Ujjammal megkeverem, ő folyamatosan vízzel locsolja a sós lisztet. Gyúrom a tésztát, tapad-ragad az ujjamra. Ebbe nem kell tojás, mint a levestésztába, hamar megkeményedne, magyaráz közben. Gyúrd, amíg se kemény, se puha nem lesz, mondja, mintha el tudnám gyér tapasztalataim alapján találni az arany közepet. A duci, gömbölyű tésztakupacba beledugja az ujját, aztán megállapítja, hogy még puha, lisztet szór rá kis fehér lapáttal. A kezemre is, és megkér, dörzsöljem le az ujjamról a ragacsot, és szedessem fel a tésztával a tál aljáról, mert már nem fog tapadni. És tényleg nem tapad. Aztán kiveszem a tálból, kétrét osztom, hogy külön sodorhassam ki a két felet. Persze, először még meg kell alaposan dolgoznom, gyúrnom, dögönyöznöm, hogy sodrásra kerülhessen sor. A széleket folyton behajtom, újra nekiveselkedem. Lisztezem a sodródeszkát, szedem fel a maradék lisztet. A sodródeszkából kikandikálnak a szögek, a felém eső oldala lejt, sok tésztát láthatott már. Sodorni kezdek.

A tészta felső része sima, mint egy kisgyerek popója, az alsó lisztszemcsés. Ujjam szétterpesztve, mint a békalábak, gurul alatta a sodrófa. Úthengert játszom. A sodródeszka alatt hulldogál a hó, peregnek a szőnyegre a lisztszemek. És csak sodrok és sodrok. Régen mindig ovális lett, sosem kör alakú, sőt idomtalan lepedő apró lyukakkal, de most egész szimmetrikusra sikeredett, elégedett vagyok. Barátfülének és dödöllének is hívják, hiába, ahány ház, annyi szokás, mondja a mama, de mind jó, teszi csillogó szemmel hozzá. Nagyapáék vadászok voltak, folytatja, folyton húst ettek: nyulat, fácánt, vaddisznót. Mi otthon hol húst, hol tésztát fogyasztottunk. Kezdetben csak édesanyámnál ettem tésztát, amikor meglátogattam. Anyósomnál húst ettem, aztán nagyapád is rászokott a tésztára. Hiába, akik szeretik egymást, elfogadják egymás ízeit, vonja le mamám élettapasztalatai alapján a következtetést.

Amikor jól kisodrom a tésztát, azaz se vékonyra, se vastagra, lelóg a széle a deszkáról. Gyűlnek a szőnyegen a lisztszemek. Még befutok a mamához, hogy tapogassa meg művemet, és mondjon véleményt. A széle még kemény, de jó lesz, állapítja meg. Szimmetrikusan kétrét hajtjuk, hogy lássuk a felezővonalat, aztán újra kihajtjuk, és kezdődhet a lekvárral töltés. Mamám beviszi a lencsét, hozza is a lekvárt, közben meg is ágyaz. Ügyes asszony. Hiába próbálkozunk, nem bírjuk kinyitni a ribiszkelekvárt, ahogy ők nevezik. Nyolcvankét éves nagyapámhoz fordulunk segítségért. Lányok, hát hol az erő, kérdezi mosolyogva, és kést kér. Körbekopogtatja a fedelét, felülre is koppint párat. Még nem lesz jó, mondja, mélyebb hangot kell kiadnia. Kopogtat tovább, míg a tető a kezében marad.

A mama vizet tesz fel, fedőt tesz rá. Lekvárt merek a kanálba, késsel szeletelem, rárakom a tésztára, a választóvonal alá. Kemény lekvár jó csak bele, hogy ki ne csurogjon, nem sütibe való, kenhető, oktat a mama. Rakom sorban a lekvárt, új sort kezdek, ügyelek rá, hogy ne görbén, mert ha ráhajtom a felső tésztát, könnyebb lesz szaggatni. Amikor megtelik a tésztalepedő élénkpiros kúpocskákkal, beterítem a másik felével. A kezemmel lenyomkodom a dudorok közti mélyedéseket, hogy ki ne csorduljon főzés közben a lekvár. Na, sarkantyúzz, nyomja a kezembe mama a szaggatót. Tologatom hát a cikkcakkos, nyeles, kör alakú szerszámot, mely nyomán még jobban összeragad a két tészta. Sarkantyúzok. A víz felforrt, a tálba rakott dedellét belecsúsztatom, megkeverem, rárakom a fazékra a fedőt. Ha felbukkannak, kiszedhetjük őket, akkor megfőttek. De ne meríts mélyre, nehogy a nyerseket is kiszedd, figyelmeztet. Keverd meg még, össze ne ragadjanak. Tedd hideg vízbe, és amikor lecsöpög a víz, cukrozd be, rázd össze őket a tálban. Követem az utasításait.

Mama lába már nem bírja, nem dagaszt már, siskát sem készít. Néha darás vagy túrós tésztát csinál, ami hamar megvan. Pedig egykor mennyit sütött! Két öregecskének nem érdemes, mondja, nincs is már nagy étvágyunk. Pedig mamáék csak a házi tésztát kedvelik, és amíg bírja, nem fanyalodik rá az üzletire. Hiába mondogatja nagyapa, hogy pihenjen, ne talpaljon!

Nekiláthatok a másik gömbölyded masszának. Kisodrom, megismétlődik az előbbi munkamenet. Jaj, de jó, lesz itt jó adag dedelle – házi tésztából, házi lekvárral, házi túróval!

Tésztaszedővel kimerem a fent lubickoló fodros négyszögeket, és hideg vízbe rakom őket. Amelyik tésztában krumpli van, azt nem rakjuk hideg vízbe, emlékeztet a mama, de ezt kell. Becukrozom őket, csússzanak, ne ragadjanak össze. Mama kiveszi a hűtőből a túrót, kiszórja a zacskóból. Kezével kidolgozza, szétnyomkodja a göröngyöket. Aztán pereg is már a cukros dedellére a tehéntúró. Megrázza a tálat, hogy összezötykölődjenek. Aztán a forró vízre helyezi, hogy melegen tartsa a dedellénket. Keverd meg, de fakanállal, szét ne szakítsd őket, és ezt követően már a levessel foglalatoskodom. Még ízetlen, de bordó lett, megfestette a lencse, le is főtt, csíkot hagyott a fazék oldalán. Előveszek egy kislábast, olajat önt bele a mama, és lisztet adagol, én csak körözök a kanállal. Még egy cseppet megbír, mondja, és lassan pírfoltok jelennek meg a liszten. Pirospaprikát szór bele egy apró kanálról. Felönti vízzel, beleöntöm a nagy fazékba honfitársai közé. Kiöblíti a mártásos edényt, belekotorja a tartalmát. Nézem, nem csomósodott-e meg, de nem, mondja. Sózok, ételízesítőt teszek bele, bugyog párat, és már ehetjük is!

Kiabálok is a nagyapának, hogy kész az ebéd, jöjjön az asztalhoz. Az unokánk készítette, mondja neki a mama. Hát, én nem így fogalmaznék, legalább kétszemélyesre bővíteném az ebédfőzők táborát. De csak szürcsölök, és melegség tölt el.