Kórházi koszton

Nem is olyan régen alkalmam volt nyolc napot eltölteni X város Y kórházának Z osztályán. Az „X aktámban” egy, az étkezésre vonatkozó korlátozásokat tekintve viszonylag kedvező diagnózissal, a körülményekhez képest elég jó kedvvel és étvággyal foglaltam el a helyemet Hügieia modern templomában.

Csakhogy ott-tartózkodásom egy hete alatt inkább szellemiekben, mint testiekben gyarapodtam. A gyógyulásomhoz vezető biztos út receptje az egész napi fekvés és a tápláló, kiadós ételek lettek volna. Ez előbbiben nem volt hiány (épp a Harry Potter legvaskosabb kötetét vittem magammal), az utóbbi, a reggeli-ebéd-vacsora triumvirátusa körül azonban gondok mutatkoztak. Tisztában vagyok a hazai egészségügy katasztrofális állapotával, nem is lucullusi lakomákat vártam, hanem – gyakorló háziasszonyként – olyan ételeket, amelyekben élvezetet is lel az ember. Előrebocsátom, nem vagyok könynyű eset. Már az óvodában sem rajongtam a répás meg halas kenőért, alapiskolás koromban is meglehetősen sok maradékot hagytam a tányéron a konyhavezetőnő házi kedvencei számára, majd középiskolás és egyetemi éveim alatt – kezembe véve végre az irányítást – igyekeztem beszerezni, alkalmasint megfőzni a mindennapi betevő falatot. Mondom, nem vagyok könnyű eset, talán ezért is rágódtam oly sokat a kórházi menüben szinte naponta „visszatérő” bakancstalpszerű húsdarabon, amely hol paradicsomos káposztával, hol sárgaborsó főzelékkel körítve és kerítve kínálta magát. A legmegrázóbb gasztronómiai élményt mégis a vacsorára felszolgált, tányéron kígyózó barnás-feketés, ropogósra sütött (vagy inkább égetett) valami jelentette, amiben közelebbi ismeretség után – nehezen bár, de – sikerült felfedeznem a kakaós tésztát. Az otthoni barátságos konyhánkat csak a kötelezően hazulról hozott evőeszközök idézték vissza (kést, villát, „ollót” ugyanis nem biztosít a kórház a betegek számára), az ételek viszont nem. A reggelit, szerencsére, nem lehetett „elrontani”, a dzsem és a méz steril csomagolásban került a tányérunkra, a szaláminak is szalámi íze volt, sőt a kifli is emlékeztetett a boldog, „kinti” szabad életben megszokottra. Egyedül a reggelihez és alkalmasint az estebédhez felszolgált teával volt gond, amely ütött-kopott bádogkancsóban érkezett, s színét az a sárga műanyag pohár adta meg, melyben kézbe kaptuk. ĺze az nem volt. Az ételt kínáló-tálaló nővérkék kedvessége viszont nem hagyott kívánnivalót – talán jobban jártunk volna, ha a menüt is ők készítik el. Bármennyire jól éreztem is magam szobatársnőim körében – akik már jóval hosszabb ideje sínylődtek ezen a koszton, s rezignáltan nyugtattak-biztattak, egyek, mert nincs más választásom –, mégis mint a messiást vártam napi rendszerességgel érkező látogatóimat. Családom gondos egyetértéssel beosztotta, ki melyik nap milyen „pótebédet” vagy „pótvacsorát” hoz majd. Akárcsak hajdanán az aratók, én is ki voltam szolgálva – és szolgáltatva. A cél érdekében szeretteim olykor még taxiba is vágták magukat, csak azért, hogy az étel minél melegebben kerülhessen asztalomra. A férjem, becsületére legyen mondva, mindennap meglátogatott, és ilyenkor rekordot döntött távfutásban, hogy – egyebek mellett – a napi fél liter házi készítésű kakaóm még azon melegében megérkezhessen. Délután két óra tájban ellepték a folyosót a szatyorral sűrűn felszerelkezett rokonok, barátok, s rövidesen amerre szem ellátott, mindenütt hálás pillantások kíséretében falatozták, habzsolták a hazait az osztály betegei. Voltak olyan látogatók, akik megadták a módját, és tányért, kést, villát, kompótostálat is hoztak magukkal, s gondosan megterítettek a „társalgó” valamelyik asztalkáján, hogy még jobban essék az étel, mások – köztük én is – az ételhordó mélyéről bányásztam elő családom hölgytagjainak remekeit: sült csirkét, rántott húst, pörkölttel meghintett főzeléket, miegymást. Nem lévén az a joghurtevő-müzlirágó fajta, nagyon hálás voltam nekik – mind a tíz ujjamat megnyaltam –, és könnyes szemmel búcsúztam el a másnapi viszontlátás reményében életmentő „ételhordóimtól”. Mesterséges életben tartásomnak köszönhetően sikeresen átvészeltem a kórházban töltött időt, igaz, kicsit megfogyva bár, de törve nem.