KGST-riviéra III.

Az adriai tarisznyarákok baromian komálják a popcornt. Pici darabokra morzsolva kell elébük szórni, s hagyni, hadd ringatózzon szépen a víz színén. A hozzáférhetetlen sziklaodúk peremén hamarosan megjelennek az ollók, majd óvatosan kibukkannak az egybeszabott fejek is. Előbb csak szórakozottan tekintgetnek a kihívóan libegő élelemmorzsalék felé, majd egyre figyelmesebben szemrevételezik. Egy darab idő múlva már feszülten követik az el-elsodródó, de valamiképp mindig visszaimbolygó préda útját. Aztán egy óvatlan pillanatban lecsapnak. Persze csak ők hiszik, hogy óvatlan a pillanat. Valójában igencsak szigorú felügyelet alatt áll – a rákász óvja, vigyázza. Ezért hát amikor végre bekövetkezik, együtt mozdul rá popcornra az olló, rákra a kéz. Mert, ugyebár, a rákász legalább annyira szereti a rákot, mint a rák a popcornt. A sósvízi rák vonzalma érthető: a popcorn alapanyagát régebben tengerinek nevezték. A rákász pedig, aki ez esetben – hajós zsargonnal élve – „szárazföldi patkány”, nyilván az eltékozolt édenkert ízeit keresi a tenger gyümölcseiben: halakban, kagylókban – és a rákokban is.

Aki nem híve a saját kezű szüretelésnek a tenger roskadozó gyümölcsöseiben, és inkább szeret az étlapon böngészni, mint a víz alatt, a Žíža nevezetű supetari kisvendéglőben kedvére dúskálhat a legkülönfélébb vízi herkentyűk között. Elég tétován rápislantani a kerthelyiség bejárata előtt kifüggesztett soknyelvű étlapra, s egy icipicit révetegen keringeni a járda fölé is elburjánzó kivilugas alatt, a Walter Matthau fizimiskájú gazdasszony nyomban kicsap árnyas rejteke mélyéről, s valami mediterrán keveréknyelven láncreakcióba hozva az elemi erővel zúduló, kábító hatású mondatokat, a hipnotizáltan maga elé meredő kispénzű turistát karon ragadja, mint áldozatát a rák, s már tuszkolja is befelé, hogy odabent válogatott gasztronómiai kísértéseknek tegye ki.

A kispénzűség azonban – különösen, ha nem a nincstelenség eufemisztikus megjelölése – még mindig jobb, mint a teli bukszás nélkülözés. Tobzódni megfontoltan is lehet, idővel megtanulja az ember, sőt, ha e kényszerű körülményt sikerül elegánsan megneveznie, és egy elfogadható mítoszt kanyarítva köréje például mértékletességként élnie meg, még az ízére is rákap. De ha az ellenérték fejében nem kapható érték, vagyis ha az ember fizetőeszköz birtokában sem szerezheti be az áhított dőzsöléshez szükséges legfontosabb kellékeket, akkor a csupán kisebb pszichés kiigazításokra képes kegyes öncsalásnak sincsenek meg a feltételei.

Mert bizony, voltak idők, amikor a kempinglakók számára a KGST-riviérának még a délebbi fertályán is gondot okozott az alapvető élelmiszerek beszerzése. Nem, azt nem lehet mondani, hogy a bolgár tengerparton például ne lett volna kenyér, mert általában azért mégiscsak volt – igaz, csak napi egy órán keresztül. Ami azért, mi tagadás, kihatott az ember komfortérzetére. Elvétve még szerényebb halsütők is feltűntek a láthatáron, a pizza terméshozama is kiemelkedő volt a romániaihoz képest, sőt a Szlancsev brjag meg a Pliska nevezetű konyakokra sem lehetett különösebb panasz, kétszáz gramm leküldése után a címkének már mind az öt csillaga valóságosnak látszott. Ahtopol környékén akkortájt, az önkéntes kivándoroltatás előtt még igazi török törökmézárussal is lehetett találkozni, és ha az ember beült egy éjszakai mulatóba, birkahúst is kaphatott, noha fölöttébb faggyúsat, amiről a jobb helyeken holmi echte nemzeti szokásként tálalt parázson járással próbálták elvonni a figyelmet, vajmi kevés sikerrel.

Igen ám, csakhogy ha a sátrazó suhancok a kempingben a helypénz befizetésének elbliccelésével próbálták meghosszabbítani nyaralásukat, rá kellett jönniük, hogy a živkovi Kánaánnak is megvannak a maga markáns specifikumai. Hajnalonként olykor rendőri segédlettel razziát tartottak, s ha valakit potyázáson kaptak, csak egy hét latrinatisztítás abszolválása után kapta vissza az útlevelét. Ha eközben elfogyott a pénze, s már élelemre se tellett, jobb híján a tenger gyümölcseihez folyamodott, amelyeknek leszüretelése azonban a lepusztult élővilágú strandok közelében nem mindig járt sikerrel. Medúzalevessel meg tengeriuborka-raguval a gyomorban aztán a sörtéje vedlett vécékefe sem úgy járt az ember kezében, ahogyan az a fejlett szocializmus építésének eufórikus utolsó stádiumában joggal elvárható lett volna.

Emlékszem, egyszer egy kis delfin tetemét sodorta partra a víz, az oldalán egy szigony ütötte jókora seb éktelenkedett. Lehet, hogy szerencsétlen pára a mintegy százötven kilométerrel északabbra fürdőző Ceausescut próbálta megzavarni korszakos jelentőségű gondolatainak formálódása közben. Én találtam rá a fövenyen, de nagyvonalúan lemondtam róla három éhségtől kóválygó lengyel rötyifelelős ifjonc javára. Olyan delfinpörköltet sikerítettek belőle, hogy csak na.

Szóval, azokban az időkben, amikor a popcorn még pattogatott kukoricaként futott a piacon – és néhol messzire el is futott tőle –, a KGST-riviérán nem nyüzsögtek sem a tarisznyarákok, sem a markotányosnő habitusú Matthau-k. Akik nyüzsögtek, hátrálva, oldalazva közlekedtek az időben, és nem vendégre vadásztak, hanem kényszermunkásra. Pártsejtekre morzsolódva ringatóztak a zavarosban, és azokra, akik kukoricázni mertek velük, egy óvatlan pillanatban lecsaptak. Persze csak ők hitték, hogy óvatlan a pillanat. Utólag kiderült: igencsak szigorú felügyelet alatt állt.