Két kor, két világ meg egy szál palacsinta

Ketten voltak. Anya meg a lánya. Éppen csak annyi történt, hogy szerepet cseréltek. Az idősebb elegáns hölgy. Lila virágos fehér horgolt kalapkában, könnyű, nyári kosztümben, lila szvetterben, kezében fehér nyári kézitáska, háta ugyan hajlott, de még most is látszik rajta, valamikor egyenes derékkal, büszkén járt, nem rátartian, méltósággal. Olyan, mint azok, akik a sarki boltba is csak kiöltözve, megfésülve, kifestve ugornak le. Akik még ismerték a legyen mindig jól öltözött szlogent. Most már csak a térdéig szabad végigmérni. Addig elegáns. Onnan lefelé keményen jelzik az évek múlását a dagadt, visszeres, befáslizott lábak. A lánya, aki tulajdonképpen most már az anyja, lazább. Egyszerű lófarok, mintás szoknya, csíkos póló. A palacsintázóban ültek, falatoztak. A fiatalabbik előtt volt a tányér, a műanyag késsel-villával nyeszetelte a finomságot. A mama időnként keresztbe tette, majd kinyújtotta a lábát, ennyit mozdult. Meg kinyitotta a száját, amikor a palacsintás villa közeledett. Bekapta a falatot, lassan, alaposan megrágta, élvezte a lekvár, a csokiöntet, a tejszín ízét. A lány újabb darabot vágott, most magának. ĺgy eszegették az egy szem palacsintát kettecskén, egyet anyukának, egyet a gyereknek, mint régen, amikor persze nem egyet nekem, egyet neked volt, hanem egyet apukáért, egyet anyukáért, egyet a nagymamáért, egyet meg azért, mert ez az utolsó, és mindent meg kell enni. És bizonyára nem a palacsintát kellett belekönyörögni a gyerekbe, mert olyant én még életemben nem láttam, hogy egy gyerek ne enné meg szó nélkül a palacsintát. Talán eddmegleves. Ott ülhettek a szépen terített asztalnál, damasztabrosz, porcelán étkészlet, kristálypohárban friss víz, és az a büdös kölyök csak nyammogott, duzzogott, forgatta az ételt a szájában, pedig így aztán nem lesz belőled szép nagylány, gyötrődött, izzadt, már a szép masli is csupa gyűrött volt, apuka türelme fogytán, csak mintha a levesből lenne egyre több a tányérban. És akkor jött az egy kánállal apukáért, különben nem lesz palacsinta ebéd után, holott ő kente, tekerte, azt várta, de az angyalkák sem segítettek, nem röpült le a tányér az asztalról, hogy puhán landoljon az ebédlő szőnyegén, amely csak fölszívja azt a fránya levest, mint a kiskakas begye a török császár kincseit. Igen, végül belediktálta anyuka, hogy apuka ne legyen ideges, meg a copfos kislány is nagylány legyen. És jött a palacsinta.

Most meg ott ülnek, anyuka elegánsan, az egykori kislány, aki közben már nagymama is lehet, és leves helyett eszik az egy szál palacsintát.