Képes étlap Törökországból

Ha kerékpárral utazol idegen országokban, különösebb problémád az étvágyaddal nemigen lehet. Egy hónap után pláne nem. Az evéshez mint olyanhoz való viszony gyökeresen megváltozik, és matematikailag igen egyszerűen modellezhető: a szülőföldedtől elválasztó távolsággal, valamint a távol töltött idő nagyságával mértani haladvánnyal nő az otthoni étkek iránti vágy. Mely vágy előbb-utóbb tudatalatti rögeszmévé fajul, és arra kényszerít, hogy csodás idegen országokat otthagyva hazaszaladjunk anyukánk felejthetetlen vasárnapi húsleveséhez.

Első kapcsolatunk a török szakácsművészettel leginkább vizuálisnak mondható. Az út menti vendéglőkben nagy, üveges kirakatokban, vagy csak úgy, a szabad ég alatt egész birkákat sütnek. Kétségtelen tényként könyvelhetjük el, hogy egy ilyen egybesült birkaállat igen vonzó látvány. Ahogy serceg az a ropogós pirult bőre, és apró zsírcsöppek fröccsennek szét szisszenve az izzó faszénparázson... Biztosan jól be is dörzsölték mindenféle finom fűszerrel... Mondjuk, le kéne vágni egy olyan nagy, zaftos, omlós-leves, ropogós pirosra sült darabot, leginkább a hátsó combjából, és két kézre fogni és harapni belé egy akkorát, hogy...

Apage satanas! A birkasült nemigen fér bele a költségvetésünkbe. A török sajt, a „peynir” esetleg. A legjobb állítólag „zeytin”-nel, azaz olajbogyóval. A legolcsóbb étek, és roppant laktató, még ha sós is.

Tekerjünk csak tovább szépen Tekirdag felé, mely mifelénk Rodostóként ismeretes. Híressége még, hogy Sárospatak testvérvárosa, ez okból valódi szobákban tanyázunk és valódi ágyakon alszunk néhány napig. Milyen fura és milyen csodálatos. Mily kevés kell az emberi boldogsághoz, ágy, asztal, amin enni lehet, juhsajt, mondjuk, ha más éppen nincs... Ali barátunktól, a Rákóczi Múzeum igazgatójától, aki mellesleg igen jól beszél magyarul, megtudjuk, hogy a legjobb az „igazi” juhsajt. Ebből nem távolítják el a tejfölt, és ez egyben a legdrágább is. A silányabbakat kecske- és tehéntejből készítik. Szóval, nem mind juhsajt, ami juhsajt. Igazi juhsajtszakértőként kívánunk egymásnak nyugodalmas jó éjszakát. Másnap Rodostóban vásár, azaz „pazár”.

Az utcai kenyérárusok ritmikus kántálása ébreszt. Tucatnyi fajta juhsajtot kínálnak az erre szakosodott árusok, késük hegyén nyújtva csipetnyi kóstolót. Van itt ezenkívül mindenféle színű és állagú konyhai nyersanyag, izgalmasan néz ki például az a piros kocsonya zacskóban, mely lehet éppúgy egzotikus török csemege, mint akár datolyalekvár vagy kocsikenőcs.

A halpiac stílszerűen igencsak halszagú. De még a környéke is, több száz méteres körzetben. Szörnyűséges tengeri teremtmények meregetik itt merev halszemüket a turistákra. Összegubancolódott karú polipok lesnek ki rosszindulatúan a mély vödrökből, hullasápadt, sok karral megáldott, meztelen agyvelőre emlékeztető tintahalak hevernek összegabalyodva homárok, hatalmas kardhalak és sok végtagú rákok társaságában. A csőrös halak mindegyikét kitekert nyakkal, testüket fölnyársalva teszik közszemlére a ferdén elhelyezett ládákban. ĺgy, akkurátusan glédába állítva messziről piroslik bordás kopoltyújuk, a zsákmány frissességét bizonyítandó. Ronda, rózsaszín, rücskös lepényhalak is heverésznek morcosan a vízzel telt kádak fenekén. Látni borzasztóan sok fogú, emberláb nagyságú zöld-kék tengeri szörnyeket és rémisztő fogazatú és ádázul kegyetlen szemű furcsa akármiket is, amelyek már nem is halra emlékeztetnek, inkább eleven, gyilkos torpedókra. Köztük körítésül halvány narancs- és rózsaszín apró rákocskák, garnélák, csigák, kagylók és egyéb ismeretlen tengeri gezemicék.

A „pazár” kavargó forgatagában szerényen krumplit és hagymát, leveskockát és fogaskerék-tésztát vásárolunk, körülnézegetve, mi hol olcsóbb. Említett egzotikus (keleti) nyersanyagok képezendik vacsoránk gerincét, és remélhetőleg marad belőle holnapra is.

Ha Törökország, akkor „döner kebab”. Függőleges, forgó nyárson vékony birkahússzeletek sülnek, alul nagyobbak, felfelé haladva egyre kisebbek, így aztán a ráhuzigálás után egy húskúp az egész. Érdekes, hogy hazai tájainkon a birkapörkölt, illetve -paprikás mindenképpen zsíros eledelt juttat eszünkbe, ezzel ellentétben a „döner kebab” nagyon is soványnak mondható. A forgó nyársról a szakács egy óriási, borotvaéles késsel és igen veszélyesnek tűnő mozdulatokkal vékony szeleteket nyiszszant, folyamatosan, éppen amenynyi megsült. Két szelet török kenyér között, salátával, apróra vágott hagymával és egyéb zöldségekkel ízesítve nyomják a markodba, és hál’ istennek – vagyis errefelé inkább Allahnak – senkinek eszébe sem jut az a szörnyűség, hogy akár mustárt, akár ketchupot pakoljon bele.

Megyünk tovább. Az első lihegtető szerpentin után apró házikó a hegyoldalban, fehérre meszelt léckerítés és műanyag székek. A pincér szerint itt fejenként két konzerv árából megebédelhetünk. Csak „köfte” van, vese alakú húspogácsa pirított paradicsommal, erős paprikával és jó vastag hagymaszeletekkel, hozzá apró kenyérdarabkák. Tea után érdeklődve a pincér széles mosollyal magára mutat: Áj. Vagyis, hogy teára a vendégei vagyunk.

Háromezres hegycsúcsok tövében kaptatunk, több száz méteres szakadék mellett, nyaktörő úton, sűrű ködben. Ezerhatszáz méteres magasságban pihenő, elérkezett az esti ima ideje. (Minden autóbuszmegállóhoz külön imahely tartozik). Nem mindenki veszi igénybe, sokan a másik helyiséget választják: amely pont úgy néz ki, mint egy falusi kiskocsma: régimódi dobkályha hoszszú, megfeketedett füstcsővel a helyiség közepén, a sötét plafon alatt sűrű füstfelhők gomolyognak. A vendégek ritka kivételtől eltekintve mind pöfékelnek, akár a gyárkémény (mégsem mondhatom, hogy mint a török, mert törökök), és egyre-másra isszák az erős teákat a kis, egydecis, harang alakú üvegpoharakból. A „csapos” a pohárkákat pocakos, fényes, állandóan gőzölgő teáskannából tölti félig, és aztán forró vízzel hígítja, mert ami a kannában fő, az még a törököknek is erős. Ha a teát féldecikkel, sörökkel és fröccsökkel helyettesítenénk, egész hazai lenne a hangulat. A bejárat előtt, balra izzó faszénparázson „köftét” sütnek, mellette állványon, vaskampóra akasztva egész birka vár türelmesen, hogy sültté nemesüljön. A „kocsmában” egyébként teán kívül csak kóla és más hasonló szörnyű dolgok kaphatók. Kávé természetesen szintén nincs. A „valódi török kávé” immár csak legenda. Ebben az országban, mióta beszüntették a kávéimportot, kizárólag teát fogyasztanak. Az úgynevezett hagyományos török kávézó, a hosszúnyakú, csillogó, vertréz vagy ezüstkancsókkal, a színes szőnyegekkel és kispárnákkal borított, alacsony kerevetekkel, a berakásos lakkasztalkákkal már csak – nem szegény – turistáknak fönntartott műlátványosság.

A törökországi szálláshelyek színvonala igen széles skálán mozog. A kicsi, európai részen nagyjából olyan a helyzet, mint bárhol Nyugat-Európában. A Boszporusztól keletre egy kicsit már... hát, „ázsiaibb”.

Erzurumban, az iráni határtól nem messze fekvő kisvárosban olcsó, lepusztult szálloda. A kócerájt utánozhatatlan optimizmussal valamilyen „palotának” hívják. Ezek a mocskos kis odúk mindig Kristálypalota, Mesekastély és Paradicsom Hotel és Bájgyönyör Szálló meg Kéjmámor Motel névre hallgatnak. Ezzel teljesen főbe kólintják és elkábítják és lebunkózzák és megbénítják a gyanútlan turistát, aki ezek után olyan letargiába esik, hogy készséggel elhiszi: nemcsak hogy nem kap semmi pénzt azért, hogy itt kell aludnia, de meglepő módon még ő fizet valamicskét.

Van egy rúd szalámink. Csak valahogy nem nagyon akar elfogyni. Az alakján kívül igazából nem is sok köze van a szalámihoz. Olyan... nyers és... nagyon piros... (Ló?)

Végül is előfordulhat, hogy piros török szalámiból remek magyaros pörkölt készíthető. Vagy olyasmi. Maradt még valami törmelék spagetti is a hátizsák alján. Hogy is van csak... a pörköltbe (vagy olyasmibe) állítólag paprikát és paradicsomot is raknak. Vagy az valami más étel volna? Most így hirtelen... Hogyan is írják a szakácskönyvek? Végy két jól átsütött libát... Nem, ez nem lehet az. Vagy az a másik, amelybe az a hogyishívják kell... Végy fél marék frissen őrölt kakukkfüvet, keverd össze egy marék sáfránnyal vagy szerecsendióval, esetleg gyömbérrel vagy mivel... Mindegy. Paprika, paradicsom, hagyma, piros szalámi, összefőzni és kész. Ez egy pofonegyszerű étel, és minden marha meg tudja csinálni. Lehet, hogy még én is. Főzés!

Lidérces kis szobánk nemsokára egy miniatűr konyha, zöldségraktár és mészárszék erősen vegyes benyomását kelti, ahol még ráadásul laknak is néhányan. A tábori benzinfőzőn ördögien fortyog a lé, az ágyakon zöldség és spagetti, kenyér és füstölt szalonna heverészik egymás mellett békés egyetértésben, szinte semmiről sem vitatkozva.

Úgy két óra múlva kezdek kissé kételkedni a pörkölt (vagy mi) sikerében. Nem akar ez megfőni! Lehet, hogy lecsó lesz belőle? Még jó, hogy van tojás is.

Végül csak megfőtt. Nem is kevés lett belőle, vagy két napig ízlelgethettem e gourmand-ok ízlelőbimbóira méltó ételcsodát.

Este, mikor alábbhagy az egész napos bazári nyüzsgés, és az árusok már nem abajgatják annyira a turistákat, érdemes végigballagni a kézművesek szűk utcácskáin. A legtarkábbak a fűszeresek boltjai. Élénksárga, karmazsinvörös, téglaszín, barna, fekete, zöld és kék porrá őrölt fűszerek apróbb-nagyobb, hófehér vászonzsákocskákban. Durvára tördelt fahéjcsövek meg egyéb, jobbára felismerhetetlen fűszerek. Az illatfelhőtől már az ajtóban el lehet szédülni... Messziről illatozik a teabolt is. A padlótól a mennyezetig polcokon, zsákokban, dobozkákban és zacskókban áll a százfajta szagos teafű. De kávét még véletlenül se kapni, a hatodik üzletben sikerül vásárolni egy kis doboz poros fedelű neskafét, amely ki tudja, mióta várt már reménytelenül vevőjére.

Az egész kicsi, talán ha négyéves gyerekek is kereskednek már. Hónuk alatt csomagolt mézeskalácscsal vagy keksszel teli kartondobozzal bukkannak fel a város minden forgalmas pontján, térdmagasságból szólítgatva a járókelőket. A tapasztaltabbak ritmikus kántálással hívják föl magukra a figyelmet, a számokat egytől tízig minden világnyelven tudják. Magyarul még többet is.

– Ötven forint, száz forint – kínálgat az egyik képeslapokat, majd, hogy tájékozottságához a kétség halovány árnyéka se férhessen, hozzáfűzi: – Török basa, nagy a hasa.

Mire felnőnek, kész üzletember mindegyik. Hogyan is mondta egy rodostói kereskedő?

– A magyarok? Ügyesek, de kereskedni..., azt nem tudnak.

Időnk lejárt, és a vágy... Ideje hazafelé indulni, anyukánk vasárnapi húsleveséhez.