Hogy is volt az száz éve?

A mai fiatalok hajlamosak azt hinni, hogy az öregek csak beszélnek. Pedig igazán nem volt könnyű sora akkor a munkabíró embernek. Meg kellett élni akkor is, segély nem volt, de apró gyermek bezzeg szép számban! Hogy mégis hogyan nevelték fel őket? Hát úgy, hogy nagyon szerették valamennyit! Nyáron a telet várták, hogy pihenhessenek, télen a tavaszt, hogy lehessen dolgozni. Itt, a Duna mellett talán annyival volt könnyebb, hogy télen is jártak az erdőre, s így tűzifa is akadt. Tavasszal meg kapálni kellett, répát szálalni, s mivel itt nem voltak nagygazdák, hát két-három faluval is odébb kellett menni munka után. Volt, aki kapott ebédet, de volt, akinek a felesége hordta mindennap. A kiskocsiba beletette a gyereket is, és tolta nyolc-tíz kilométert az ebédet, de tizenkettőre mindig megérkezett. ĺgy volt ez kapálás, aratás, cséplés idején. Voltak nagybirtokok, grófságok, ahol sok ember kellett az aratáshoz. Ott a gazda összeszedte a kaszásokat, a marokszedőket, a kévekötőket – ezt én is csak az öregektől hallottam. Reggelire kis pálinkát, falatka szalonnát és kenyeret kaptak. Az ebéd mindig savanyú bableves és darás tészta volt, amit teknőben vittek ki a sok embernek. Vacsorára pedig savanyú bablevest és kemencében sütött sós lepényt. Mindegy, meddig tartott az aratás, ha két hétig, ha négyig, a menü mindennap ugyanaz volt.

Senki nem kívánja vissza ezt a múltat, de azért gondolkodjunk el rajta. Ma sem könnyű az egyszerű ember élete, de vajon kibírná-e ezt a kosztot, ezt a munkatempót? Mert akkor ám látástól vakulásig kellett dolgozni, ami azt jelentette, hogy hajnali háromkor volt az ébresztő, s amíg be nem sötétedett, addig tartott a munka. És közben még mennyit énekeltek is!