Gyermekkorom ízvilága

Előre kell bocsátanom, hogy aki ebben a szösszenetben valamiféle speciális, sosem érzett ízeket, sosem látott kulináris gyönyöröket keres, csalódnia kell. Megboldogult apai nagyanyámmal vallom ugyanis: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Bár ő ezt nem szó szerint így fogalmazta meg, hanem nemes egyszerűséggel kijelentette: menjünk, tudjuk le az ebédet. Volt ebben a mondatban valami mélységesen lenéző, engem akkoriban felettébb bosszantó elintézése a gasztronómiának, melyet ő csak annyira becsült, mint valami elengedhetetlenül szükséges rosszat az életben maradáshoz. (Hogy nagyanyám megítélése szerint az élet maga miről szólt, az külön téma lenne.)

Több mint valószínű persze, hogy nem nagyanyámnak köszönhetem ezt az enyhe ellenszenvet a napjainkban egyre inkább elharapódzó hedonista eszem-iszom rendezvények, reneszánsz trakták, lucullusi falatozások olyanynyira szőröm ellen való piedesztálra emelése iránt. Inkább az az életszemlélet idegesít, amely mögötte van, s amely főleg az elektronikus médiából ömlik ránk parttalanul: a minden áron való szórakoztatás (valószínűleg a lényeg és a gondok elhallgatása okán, ami szinte tervezetten és összehangoltan zajlik) görcsös erőltetése, s ezen belül ugyanazoknak az arcoknak az unalomig való szerepeltetése.

ÍZEK, SZAGOK, SZĺNEK

A dolog nem ilyen egyszerű. Sőt. A gyermekkor világában való kutakodást szinte transzcendens foglalatosságnak is nevezhetném, lévén annyira összetett, megfoghatatlan és leírhatatlan, hogy szinte a feladat feladására készteti az embert. Mert hogyan lehetne szavakba önteni az íz, a szín, a szag, a hang és a többi, a hat érzékszervvel észlelt materiális észleletek együttesét? S akkor még hol van a többi, a szellemi íz-, szag-, hang- és színvilág meganynyi lenyomata a tudat fényérzékeny lemezén? Ezért, ha gyermekkorom bányamélyéből igyekszem felszínre hozni a régi ízeket, zavarban vagyok, mert a szagok, illatok, színek legalább olyan fontosak számomra, mint az ízek vagy a történetek. Egy-egy tavaszi illat, a természet lehellete, a folyópart nyári hűse, a zöld, nyersen rágott sóska íze...

Feledhetetlen képek sorjáznak elő: nyári este van, piros pöttyös bögrémmel állok az istálló ajtajában, ahol édesanyám feji a tehenet. Sugárban harsog a tej a sajtárba, habosan, melegen, s én azon frissiben, szűrés nélkül iszom azt az italt, amely még valóban tej volt, nem vizes lé, amiből kivontak minden zsiradékot. De ilyen volt a vaj is, melyet nagyanyám köpült a magas, fából készült köpülőben, a túró, amely gombócokba gyúrva, vászonkendőbe takargatva várta sorsát, a tojás, amely sárga volt (s nem ritkán két szíkú, mert akkor még nem tápszerekkel etették a tyúkokat), az aludttej, az író, a tejföl. Természetes, hogy minden szebb, ízesebb és értékesebb volt, még ha nem mindig volt is az.

De hogy mit is ettünk gyermekkoromban? A gömöri magyarság étkezési szokásai e tekintetben szinte egy az egyben összevethetők az általános magyar étkezési szokásokkal, melyeket a néprajzi munkákból ismerünk.

Ennek két legfontosabb alappillérét a növények és zöldségek (főleg gabona, krumpli, káposzta), valamint a húsételek képezték. Utóbbi nagy részét a füstölve tartósított sódarok, kolbászok, hurkák, oldalasok stb. alkották – lévén a hűtőszekrény még gyermekkoromban is ismeretlen a gömöri falvakban.

MEGVOLT A KENYERÜNK

– mondja édesanyám a kérdésre, hogy hol tartottak anyagilag az államosítás idején. Ez körülbelül azt jelenti, hogy annyi földjük volt, ami megtermette az egész évre való kenyérgabonát. A kisgyereknek minderről annyi személyes élménye maradt, hogy a hatalmas, lavórnyi kerek fehér kenyerek érkeznek kifelé a kemencéből a vetőlapáton, mellettük a maradék tésztákból készült egy-két cipó, de a gyermeki szem-szájnak való „pipiskék” (madárformába csavarintott tészta) is asztalra kerülnek. Édesapámat akkor érte a kisajátítás, amikor éppen traktort vásárolt, azaz kezdte vinni valamire... Utána jött a szövetkezetesítés, ami elvitte a traktorral együtt a kevéske földet is. Apám félig paraszt, félig iparos lévén (géplakatosnak tanult a pelsőci Hanzelmann-féle vasgyárban), a család abban a „szerencsében” részesült, hogy kétfelé is dolgozhatott: egyrészt az iparban, másrészt a földeken, amiből a kapálás (és fiúgyermek lévén) a kaszálás, a „gordonyozás” révén bőven kijutott nekünk, gyermekeknek is.

ÉLÉSTÁRAK

Házunk alatt a jó hűvös, boltívesre formált pince fogadta be az egész évre való krumplit, káposztát, zöldséget, míg a gabona a kamrában várta a feldolgozást. A padláson füstölt kolbász, sódar és szalonna izzadt, ami azt jelentette, hogy egész évben volt mihez nyúlnia a gazdasszonynak. De mivel ez az írás nem – vagy csak érintőlegesen – szociológiai kép, térjünk vissza az ételekhez, melyeknek természetesen nem adhatom teljes felsorolását, így csak néhány tipikus gömöri ízt említek, ami eszembe jut.

Ilyen volt a „klasszikus” töltött káposzta, a sztrapacskák és csíkok különféle változata (túrós, káposztás, karalábés), a gulyka (krumpli, liszt, hagyma, zsír keverékéből készült, vízben főtt gombóc), a karácsonyi mákos guba, a kukoricafosztáskor tálalt főtt, mákos kukorica, a kukoricadarából készült görhő (az erdélyi puliszka gömöri megfelelője), vagy például a disznóöléskor délelőtt feltálalt vér, melyet rizzsel kevertek. De a játéktól, csavargástól mindig elfoglalt gyermek számára mennyei étel volt a futtában elköltött gasztronómiai gyönyörűség: a tejfölös vagy szilvalekváros kenyér is. Az örökké besózott fenekű gyereknek csak a kezébe nyomták, s futhatott tovább halaszthatatlan játékai után.

TÖKLOTYÓ, SZILVAĺZ

Az ízekhez kapcsolódnak természetesen a gasztronómiával öszszefüggő fontos események: a disznóölés, amely általában karácsony után, januárban történt, az őszi lekvárfőzés az udvaron, a befőzések, melyeknél nemcsak a gyümölcs került üvegekbe, hanem a leves- és főzeléknövények is: a sóska, a paradicsom. Utóbbiakról ismét a rekkenő nyarak jutnak eszembe, amikor az ember étvágya is az évszakhoz idomul. Nyáron az ember gyomra kevésbé bírja a nehéz ételeket. Ma is úgy vagyok vele, hogy ebben az évszakban elélnék növényen, főleg főzelékeken, melyeknek kiapadhatatlan tárháza volt a gömöri természet. A saláta-, sóska-, tök-, paradicsomlevesek és -főzelékek közül feltétlenül meg kell említenem a töklotyót, már csak pajzán neve miatt is: a lotyó jelzőnek ez esetben vajmi kevés köze volt a feslettséghez: a tökfőzeléket hívták így mifelénk. Hogy aztán az étel nevének eredete hol keresendő, nem tudom, de ez már lingvisztikai kérdés, s ennek folytán egy más dolgozat tárgya lehetne.

Mint ahogyan külön fejezetet érdemelnének a gömöri italok is. Mivel az éghajlati viszonyok a szőlőnek errefelé nem kedveznek, a gömöri ember a gyomrát szilvapálinkával igyekezett karban tartani. Egyrészt mert ez termett a kertben, másrészt pedig a nehéz fizikai munkát végző parasztembernek szüksége volt az erőre és a nehéz ételeket lebontó szeszre. De ez már valóban egy újabb fejezetet igényelne, és némileg más képzettársításokat hozna a felszínre...

A megszépítő messzeségből persze óhatatlanul véletlenszerűen és esetlegesen jutnak az ember eszébe az ízek és az illatok. Ha ma lemegyek a boltba, vagy kinyitom a hűtőszekrényt, az elém táruló ételek inkább elfedik, mintsem felszínre hoznák a gyermekkor ízvilágát. Talán, ha vissza lehetne forgatni az időt, és visszamenni oda, ahonnan jöttünk...