Gyermekkorom ízvilága

Kiskoromban kimondottan finnyás, rosszul evő gyerek voltam. Ha valahol megettem valamit erőltetés nélkül, az már felért egy minősítéssel az ételt és elkészítőjét illetően.

Ami az ízeket illeti, két életszakaszom élményeit eleveníthetem fel. Egészen kicsi koromban legnagyobb kedvenceim közé a tésztafélék tartoztak. Legyenek sósak vagy édesek, amihez liszt és tojás kellett, az máris azzal kecsegtetett, hogy itt valami nekem való finomság készül. Ezek az ételek néhány rokon és ismerős asszonyhoz, nénihez kapcsolódnak. Emlékszem, már azt alig bírtam kivárni, hogy összeálljon a massza a kéz melegétől. A dagasztás és a pihentetés folyamán rá-rájártam a tésztára, csíptem belőle. Élveztem élesztős, egyszerű ízét. Rám is szólt az éppen illetékes nagymama, anyuka vagy nagynéni, hogy ne piszkáljam, mert ahogy a konyharuhát emelgetem, a tészta nem kel majd jól. Meg hogy a gyomrom is elronthatom azzal a nyers eledellel.

Az egyik kedvenc ezek közül a sós vízben kifőzött, csíkokra vágott tészta a nagymamámtól. Sodrófával szép vékonyra kinyújtotta, öt-hat centis sávokra vágta és felmetélte. Bámultam, hogy nem vágja le ujja begyét, ahogy gyorsan halad a késsel. És máris tömtem magamba a vékony, főtelen finomságot. És amikor kifőtt... Először is minden nélkül, csak úgy pusztán kellett belőle egy tálkával. Majd diósan vagy lekvárosan, kakaósan vagy mákosan ettem belőle pukkadásig magam. Persze imádtam a levesben is, ez is újfajta módja volt az élvezeteknek.

Anyu krumplis tésztái is ilyen örömmel töltöttek el. Az enyhén sós alap, amelyből a picike szilvás gombóckák készültek, szintén kedvenc csemegéim közé tartozott. Ha rajtam múlott volna, befaltam volna az egészet minden további készítés nélkül. De utána már nem bántam, hogy a négyzetekre vágott puhaságba negyed-fél cukrozott szilva vagy barack került, és keringve-bolyongva főtt ki. Egy kis pirított prézlivel vagy mákkal meghintve a világ végére is elmentem volna értük. Soha nem volt belőle elég.

(Itt kell megemlítenem a megboldogult Julka nénit is, aki néha vigyázott rám, s olyankor mindig megkérdezte, mit készítsen enni. Szinte gondolkodás nélkül rávágtam: szilvás gombócot! Ő is egy hatalmas tálat „gyártott” tele ezzel a csemegével.)

A másik fantasztikus étel a vékonyra kisodort, cselesen ide-oda hajtogatott, lapos, téglatest alakú, beirdalt tetejű krumplis pogácsa volt, mely szinte ugyanebből a tésztából készült. Ezeket zsírban még ki kellett sütni, ez az úgynevezett rongyos, ahogy Deákin nevezik. Önmagában is isteni, de parázsolt, vagy savanyú bableves mellé illik a leginkább.

Farkasdi nagynénémet kelt tésztáiért is szerettem. Bőszen dagasztotta a hatalmas vájdlingban a tésztát, majd felosztotta, s kis cipókban az asztalra rakta, pihenni, kelni hagyta. A feléből édes, a többiből sós kalácsot készített. Együtt szórtuk az asztallapnyira kinyújtott alapra a reszelt almát, őrölt diót. A tepsire már alig tudtuk ráhelyezni, úgy pukkadozott szét az oldala a sok tölteléktől. A sósakat jól megkente tejföllel, meghintette sóval, borssal, a négy sarkukat összehajtogatta s ebből lett a szintén leveshez való lapított.

Szintén ő készítette az egyszerű, de laktató, igen finom burgonyás laskát (hivatalos nevén, ha jól tudom, talkedli), vagy ahogy ők nevezték, a nyistet. A krumplit nyersen lereszelte, tojással, liszttel, petrezselyemmel és némi fűszerrel összegyúrta, s palacsintasütőben kisütötte. Nem kívánt ez mást, esetleg egy jó pohár vizet.

Később, a csupa tészta korból kicsit kinőve, húsevő apukám mellett felfedeztem anyu húsételeit. Először mindig a különlegességek jutnak eszembe. Mivel vadász is van a családban, gyakori volt az aranysárga fácánleves, a pikáns őzgulyás, de anyu különösen finoman el tudta készíteni a vadkacsát is. Zöldséget párolt hozzá vörösborban, majd ebből rövid levet készített hozzá, és sütőben sült krumplit tett hozzá köretként. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a házi, hizlalt kacsát nem igazán kedvelem, de a vadat annál inkább. Az otthoni nagy szárnyasok közül imádom a ludat és a pulykát, ahogy anyu elkészíti pecsenyének. Az a ropogós, vörösre sült bőr, és az alatta lágyan omló hús, mmm, az valami csodás.

Otthoni leves. A gyönyörű, tiszta hús-, csont- és zöldségleveseken túl mindig kapható vagyok egy jó tányér pórélevesre kelgombócokkal. Vagy hagymalevesre krumplis gombócokkal. Ezekből bármenynyit, bármikor. Ezek valamiféle régi receptek alapján készülnek, melyeket anyu nem is olyan régóta alkalmaz.

A hétköznapokat persze a marha- és a sertéshús uralta, ezeket is változatosan, ízletesen készítette édesanyám. Ezek közül is a sajtos karajt vagy a hagymán sült szeleteket szeretem nagyon. Azért ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, a szárnyast és a halakat jobban kedvelem. Gyakori és általam is igen kedvelt, de nem túl különleges például a csirkebecsinált. Olyan sűrű lével, hogy másnap, amikor megalszik, késsel lehet vágni. Ehhez a legjobban az otthoni nokedli illik.

A hal- és nyúlételek szerepeltek a legritkábban étlapunkon. Hal még csak-csak akadt néha (a ragadozókat paprikás lisztbe forgatta anyu, s még forrón, frissen nekiláttunk), de a nyulat is inkább csak vad formájában ismerem. Az ebből az állatkából készült, sertéshússal vegyített gulyást bátran ajánlom mindenkinek.

A sort bezárva, de nem utolsósorban említem meg a nagy ünnepek hagyományos ízeit. Egy-egy karácsonyi, újévi, húsvéti lakoma nélkül nehéz lenne elképzelni a családi, közös szertartást.

Örülök, hogy otthonról sok hagyományos, magyaros ízt hoztam magammal. Emellett nagyon élvezem a nálunk szokatlan, vagy ismeretlen receptek, fogások alapján készült ételeket is.