Előbb ünnepelték, majd átkozták

Oppenheimer életének e két történelmi mérföldköve között lejátszódott az emberiség legborzalmasabb háborúja, majd a teljes megsemmisülés szakadékának szélére sodródott a világ.

Robert Julius Oppenheimer száz évvel ezelőtt, német bevándorló szülők gyermekeként New Yorkban látta meg a napvilágot 1904. április 22-én. A szó szoros értelmében az új világba született: néhány évvel korábban fedezte fel John Joseph Thomson az első elemi részecskét, az elektront, Henri Becquerel a radioaktív sugárzást, majd Marie Sklodowska és Pierre Curie a rádiumot. Mivel korán megnyilvánult a fizika és a kémia iránti érdeklődése, a természettudományok egyik bástyájának tekintett Harvardon szerzett diplomát.

A huszadik század első évtizedei egyértelműen az atomkutatás jegyében zajlottak: fokozatosan kiderült, hogy a korábban oszthatatlannak hitt vegyi elemek valójában különféle részecskékből állnak, sőt a húszas évek végére azt is sikerült tisztázni, hogy az atommagot alkotó neutron és proton is tovább osztható. Mindezek a felismerések angol, német illetve Németországban dolgozó – köztük több magyar –, valamint olasz tudósok nevéhez fűződnek. Ennek fényében érthető, hogy a magfizika bűvöletében élő fiatal tudós európai tanulmányútra indult. Először angliai, majd németországi egyetemeken folytatott kutatásokat.

A harmincas évek folyamán, Hitler hatalomra jutását követően a demokratikus érzelmű tudósok tömegesen hagyják el az Óvilágot, köztük a legnagyobbak és az atombomba megszerkesztésének több főszereplője: Albert Einstein, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János és Enrico Fermi.

Mi, magyarok ismerjük talán legjobban azt a történetet, amely az atombomba megszerkesztésére sarkallta az Egyesült Államokat: Szilárd Leó, a láncreakció felfedezője arra a hírre, hogy német tudósoknak – Otto Hahnnak és Fritz Strassmannak – sikerült neutronok besugárzásával megvalósítani a maghasadást, attól rettegve, hogy a náci vezetés megkaparintja az atombombát, kétségbeesetten fordult egykori kollégájához és barátjához, Albert Einsteinhez, hogy minden tekintélyét vesse latba Franklin Delano Rooseveltnél. A német tudós által 1939. augusztus 2-én aláírt levelet Szilárd fogalmazta meg németül, Wigner Jenő fordította angolra.

Kezdetben nem sok megértést tanúsítottak kérésük iránt: szinte senki sem hitt a láncreakcióban. Köztük nem kisebb tudósok voltak, mint a kor legnagyobb kísérleti fizikusa, Ernest Rutherford. ĺgy aligha csodálható, hogy hatezer dolláros költségvetéssel és néhány emberrel indultak. Meglehetősen hosszú út vezetett addig, amíg több tízezerre dagadt a kutatók száma, kiépült a később legendássá vált Los Alamos-i és Oak Ridge-i kutatóbázis, míg Enrico Fermi a chicagói egyetem metallurgiai laboratóriumában beindította az első atommáglyát. Oppenheimer a kezdetektől fogva lelkesen támogatta a terveket és bekapcsolódott a munkába.

A második világháború kitörése ugyan felgyorsította az eseményeket, a végső elhatározást viszont az Egyesült Államok hadba lépése hozta meg a Pearl Harbor-i támaszpont japánok általi lebombázása után. Ekkor megnyíltak a pénz csatornái: dollármilliárdok áramlottak a csodafegyver programba, amely a későbbiekben Manhattan-tervként vált ismertté. Mivel a több millió német származású amerikai között jócskán akadtak Hitler-szimpatizánsok, csak úgy lehetett a hatalmas méretű titkos tervet kivitelezni, ha a sivatag közepén, jól szemmel tartható és hermetikusan elzárható helyen végzik a kísérleteket. Ennek eredményeként nőtt ki a fölből mindössze egy év leforgása alatt a szabályozott láncreakció megvalósítására létesített Oak Ridge-i és az atombomba megszerkesztésére hivatott Los Alamos-i bázis az új-mexikói sivatag közepén. A terv kivitelezésével a nagyszerű tudós és ragyogó szervező hírében álló Robert Julius Oppenheimert bízták meg. Gigászi feladatot varrtak a nyakába: két év alatt kellett megszerkesztenie azt a bombát, amelyről Rutherford szentül állította, hogy egyszerűen nem fog működni.

Oppenheimer ragyogóan megoldotta a rá bízott munkát: összesen három bombát szerkesztett, ezért a ledobásukra szolgáló akció a Trinity (Szentháromság) fedőnevet kapta.

Az Oppenheimer vezetésével végrehajtott első kísérleti atomrobbantásra 1945. július 16-án került sor a kutatólaboratórium közelében fekvő alamagordói légi bázison. A két félgömbbel lezárt henger alakú bombát egy harminc méteres acélszerkezetre húzták fel, hogy a robbanást jól lehessen látni. A távirányítással felrobbantott bomba pusztító hatása minden képzeletet felülmúlt: egész Új-Mexikó területén lehetett látni azt a tűzgolyót, amely perceken belül tizenkét kilométeres magasságig szökött. A robbanás középpontjában tízezerszer nagyobb volt a hőmérséklet, mint a Nap felszínén. Félelmetes néhány perc volt. Ekkor tanult meg rettegni az ember az atomenergiától. Attól is, amelyik szolgálhatja őt.

Szilárd Leó már hónapokkal korábban elindította bombaellenes kampányát, akkor, amikor Párizs felszabadítását követően megtudta, hogy a németeknek nincs ilyen pusztító fegyverük. Einsteinhez fordulva megszületett a második levél, amelyet 1945 áprilisában küldtek meg az elnöknek azzal a kéréssel, hogy ne vessék be az atombombát. Ám Roosevelt meghalt, s a helyére lépő Harry Truman nem volt kíváncsi a tudósok aggályaira. Érdekes módon a siker bűvöletében maga Oppenheimer is a bevetést szorgalmazók oldalára állt. Elhitte ugyanis azt a propagandamondatot, hogy legalább egymillió szövetséges katona életét mentik meg, ha elpusztítanak egy-két japán várost. Ezért még azzal sem értett egyet, hogy lakatlan területen robbantsák fel a bombát, ekképp sokkolva az ellenfelet. Megpecsételődött Hirosima és Nagaszaki sorsa.

A háborút követően nemzeti hősként ünnepelték Oppenheimert, elismerésképpen kinevezték az USA atomenergia bizottságának elnökévé.

Gyökeres változást gondolkodásában az Igor Vasziljevics Kurcsatov által 1949-ben kikísérletezett szovjet atombomba felrobbantása utáni kampány okozta. Ekkor Truman elnök utasítást adott a hidrogénbomba kifejlesztésére. Oppenheimer felismerve a fegyverkezési verseny okozta veszélyt és azt a tényt, hogy akár atomháborúba is sodródhat a világ, nemcsak a szuperbomba kifejlesztését utasította vissza, hanem határozottan ellenezte is ezeket a terveket.

Aligha csodálható, hogy ezt követően a paranoiás Joseph Raymond McCarthy és az általa vezetett Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság célkeresztjébe került. Megalázó procedúra végén lemondatták minden funkciójáról, megbélyegezték és eltiltották valamennyi atomtitoktól. A boszorkányüldözés hatására átértékelte korábbi tevékenységét, hátat fordított a fizikának, s a tudomány etikai kérdéseivel kezdett foglalkozni. Princetonba visszahúzódva az Albert Einstein, Wigner Jenő és Neumann János által világhírnévre emelt egyetemen adott elő élete hátralevő részében. Valószínűleg Los Alamos-i tevékenysége okozta korai halálát: 1967. február 18-án rákbetegségben hunyt el. Még hatvanhárom éves sem volt.