Egy nemzet, még az időjárásban is...

A Vidróczky híres nyája Tőzsér Árpád egyik kedves nótája, írom Öröködbe, Uram... című regényem negyedik kötetében. Ezt a nótát egyszer még egy gesztetei pásztoremberrel is elénekeltettem. Ugyanolyan szilaj, eredeti ember volt, mint neves költő földije.

Amikor megkérdeztem tőle, maguknál milyen idő járja, komolyan, a bajuszát is megpödörve azt felelte: „Amilyen Pesten! – Ezt komolyan mondja? – Nincs kedvem viccelni. Ha a rádió azt jelenti, Pesten esik az eső, akkor esik nálunk is, az egész Barkóságon. Egy nemzet a magyar, kedves uram, még az időjárásban is...”

E nyúlfarknyi rövidségű részt azért írtam ki a könyvemből, hogy a gesztetei pásztorember gondolatát megtoldhassam: egy nemzet a magyar a politika időjárásában is. Ez utóbbi azonban szeszélyesebb, a következménye meg félelmesebb, mert míg a tomboló vihar fákat dönt ki, szakít el éltető gyökereitől, addig a politika időjárása emberek életét olthatja ki. A magyarországi változások mindig éreztették, ma is éreztetik hatásukat Szlovákia déli részében, hiszen nagyon sok olyan család él az anyaországban, amelyeknek idősebb s ifjabb tagjai erős rokoni szálakkal kötődnek a mai Szlovákia területén élő véreikhez. Hozzák-viszik a híreket az odaáti és az itteni politika kedvező vagy kedvezőtlen alakulásáról évtizedek óta.

S a sokféle hatástól érintetten (a rádiót is ide értem) alakította mindig a véleményét a szlovákiai magyar, elmarasztalóan a rosszról, lelkesülve a jótól, ahogy az ötvenhatos forradalom előzményeként Nagy Imre miniszterelnökké kinevezésekor történt. Nagy Imre már akkor a Rákosi-féle szektáns politikájával szemben állva ragadta meg a kormányrudat, s különösen a parasztságot sújtó intézkedéseknek az enyhítésével vagy megszüntetésével s a nemzeti hagyományokat semmibe vevő politikai gyakorlat felszámolásával tett szert olyan népszerűségre Magyarországon és Dél-Szlovákiában, hogy abban az időben ott és itt mindenki Nagy Imrére figyelt. A szövetkezeti parasztok tőle remélték a rájuk kényszerített sorstól való szabadulásukat!

Első miniszterelnöksége idején történt, hogy Urbán Ernő Kossuth-díjas író Pozsonyba látogatott, s máris az Új Szó szerkesztőségében állt meg, Lőrincz Gyula főszerkesztőnél, aki előtt bátran elmondta a véleményét, hogy Nagy Imrét úgy zárta szívébe a magyar nép, ahogy hajdan Kossuth Lajost. Ő nemzeti történelmünknek a második Kossuth Lajosa! Lőrincz óvatos politikus volt. Tudta, hogy Rákosi klikkje ott áll mérgezett tőrével a Nagy Imre háta mögött, és csak a megfelelő alkalomra vár. Urbán Ernő látogatásának persze így is megvolt a szlovákiai magyarokra gyakorolt hatása. Rögtön feladatul kaptam, kerítsek elő a föld alól is olyan középparasztot, akit a párt- és állami hatóság kuláknak nyilvánított, s elbánt vele. Az Érsekújvári járásban Kürt községben találtam ilyen embert Danczi Boldizsár személyében. Azért kobozták el a házát, földjét s internálták családostul a handlovái bányába, mert nem lépett be a szövetkezetbe. Megírtam a borzalmas történetet, s hogy a nyakam nem törtem vele, azt a Nagy Imre-politika szlovákiai hatásának köszönhettem.

Nem volt képes sokáig ellenállni Rákosiék nyomásának, el kellett hagynia a posztját, s megint a félelem sötét politikája takarta be a magyar életet. A szövetkezetek átalakítása nagyobb erőre kapott, a nemzeti hagyományokkal szembeni tiszteletlenség és közöny újra eluralkodott a politikai gyakorlatban, a túlzott iparosítás is erőteljesebben folytatódott., az életszínvonal pedig az elviselhetőség határa alá csökkent. Az emberek életét megnyomorító körülmények az ötvenhatos népfelkeléshez vezettek, amely a durva hatalmi erőszak következtében véres forradalommá változott. Nagy Imrét visszahelyezték a miniszterelnöki posztra, mentse a menthetőt, javítsa a gyorsan javíthatót, de már a fegyverek szörnyű ropogása közepette.

Nem nehéz elképzelni, hogyan élte meg a dél-szlovákiai magyar testvéreinek a véromlását! Máig nincs teljes felmérés arról, hányan nem tudták tétlenül nézni a forradalmi eseményeket, különösen a hosszú határsáv könnyen átjárható részeiben. Magam is nem egy olyan emberrel találkoztam, aki amikor meghallotta, hogy szovjet csapatok támadtak Budapestre, átgázolt az Ipolyon, s mintha örökre eltűnt volna, csak egy hónap eltelte után került elő, s bíróság kérte tőle számon, mit csinált Magyarországon annyi ideig. Szellemesen és talpraesetten védekezett. Akkor lépte át a határt, amikor a Forradalmi Munkástanács országos sztrájkra szólította fel a dolgozókat, a szovjet támadás ellen tiltakozva. Több téeszcsében is etette az állatokat...

A csehszlovák pártállami vezetők árgus szemekkel figyelték a történéseket, állandó készenlétben a beavatkozásra, arra meg különösen kíváncsiak voltak, hogyan hat a szlovákiai magyarra az „ellenforradalom”? A nomenklatúrás magyar kádereket Győrbe és más határ közeli városba küldték, segítsenek az elvtársaknak az ellenforradalom leverésében. Engem meg a pártközpont által felszólított Szlovák ĺrószövetség vetett be, mint magyart, nézzek szét a Losonci járás déli részében, milyen ott a hangulat? Nem egyedül mentem. Lazarová Állami-díjas író és Pavel Berta Kulturný život volt szerkesztő társaságában. Losoncig s a magyar községekig azonban csak Pavel Bertával jutottam el. Lazarová asszony más utat választott, Besztercebányát érintve Pavel Tonhauser kerületi pártbizottsági vezető titkár kíséretében álruhába (bányászruhába) öltözött, és Salgótarjánba autózott, „szelídíteni” a bányászokat.

Árvák maradtunk Pavel Bertával, és pénztelenek, a csekély napidíjból kosztra sem nagyon futotta, hogyan lett volna kedvünk hangulatot vizsgálni éhes gyomorral és száraz torokkal? Egyébként sem tapasztaltunk semmi különöset. Akikkel szót váltottunk, azok már régen megtanulták, hogy nemzeti kisebbségi sorsban nem érvényes a mondás, hogy ami a szíven, az a szájon! Hazudták nekünk szemrebbenés nélkül, hogy nem érdekli őket, mi történik Pesten és egész Magyarországon. Losonci utamnak mégis következménye lett a munkahelyemen. Dénes Ferenc főszerkesztő, volt szovjet lágerparancsnok, raportra hívott, és üvöltözött rám. Nem elég, hogy magyarkodom, az ellenforradalmi eseményekbe is beleártom magam, a losonci vasútállomás épülete előtt, ahonnan a járás községeibe kirajzanak az utasszállító autóbuszok, egy Ács nevű Új Szó-szerkesztő felugrott az autóbusz lépcsőjére és az utasok előtt a börtönből kiszabadított Mindszenty hercegprímást éltette. – Szemenszedett hazugság! – kiáltottam. – Református faluban nőttem fel, mi közöm nekem a bíboroshoz?

Kiabálhattam akármit a mentségemre, a sorsom megpecsételődött. Dénes a besztercebányai párttitkárnak hitt, aki telefonon értesítette őt rokonszenvem merész kinyilvánításáról. Már csak az alkalomra várt, hogy kidobjon, és nem is kellett sokáig várnia. Siettette elbocsátásomat, hogy nem értettem egyet a CSKP KB Elnökségének a pártszervezetekhez írt levelével, amely szerint Magyarországon az ellenforradalmat a nemzetközi imperializmus robbantotta ki. Elmondtam, hogy a Rákosi–Gerő vezette szektáns, az emberi és nemzeti értékeket semmibe vevő politika jutatta az országot olyan helyzetbe, hogy vér folyik a pesti utcán. Még négyen fejtettek ki hasonló véleményt a szerkesztői gyűlésen, s Dénes az én kemény büntetésemmel félemlítette meg az ötvenhatos forradalommal „megfertőzött” szerkesztőit, akik a vérzivataros napokban és hetekben még annak is szemtanúi voltak, hogy két budapesti férfi egy-egy nagy bőrönd forradalmat éltető röpirattal jelent meg a szerkesztőségben.

Azóta sem tudom, mi történt velük, Dénes titkosrendőröket szabadított rájuk, engem meg egy rádiónyilatkozatom ürügyén úgy kirúgott a szerkesztőségből 1957. január 5-én, hogy másnap reggel már a személyes dolgaimért sem mehettem be.