Kövek helyett már csak kavicsok

Sorozatokba is hívják. Munkaügyek, Válótársak, Korhatáros szerelem, Drága örökösök, Mintaapák, A tanár. Egészen más feladathoz jutott Eötvös Péter első magyar nyelvű operájában, a Valuskában, amely Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényéből készült. Van egy másik, párját ritkító előadása is. A Született: Wagner Emese. Monodráma a saját életéről. Tajtékzó érzelmi hullámokat kavaró történet.

Hogy érintené, ha azt kiáltanám ön után az utcán, hogy Emese? Megfordulna, vagy rezzenéstelen arccal menne tovább?

Eddig meg sem rezzentem volna, de lehet, hogy most már valami átcikázna rajtam, és talán meg is fordulnék. Igen.

Szelepeket nyitott a lelkén az előadás? Fájó velejáróihoz kapott egy óriási pozitívumot is? Lett egy másik énje?

Kettő biztosan van, de egyik sem az igazi. Teljes hasadtság ez, ami a színházhoz is visszakapcsol, hiszen ott is mindenféle szerepet játszom. Az a nagy kérdés, hogy ki vagyok inkább? Wagner Emese vagy Szalontay Tünde?

Milyen viszonyban van egymással a kettő?

Alakulóban. De van egy harmadik valaki is, akinek még nincs neve, pedig valahol az az igazi. Aztán lehet, hogy az csak a túlvilágon fog megszületni. Az az én esszenciális lényem. Szalontay Tünde és Wagner Emese együtt. Külön-külön azonban egyik sem az igazi. Érdekes, én soha nem szerettem a Tünde nevet. Nem is illik rám. Keményen hangzik. Nincs benne semmi vagányság. Sok minden változott bennem az előadás nyomán. Amióta játszom, úgy érzem, még több mindent meg tudnék mutatni az anyagból. Olyan ez, mint az első kiállás, amely még nagyobb bátorságra ösztönöz.

Mióta készült erre a „mindent bevalló, önleleplező” előadásra?

„Háromnapos” koromtól. De az első vallomás, amikor először beszéltem nyilvánosan az életemről, a Magvető Caféban volt pár évvel ezelőtt. Rengeteg anyagot gyűjtöttem az évek során. Terápiára is jártam. Utána sokszor lejegyzeteltem a dolgokat. De még így is el kellett telnie valamennyi időnek, míg bekattant, igen, erről akarok egy darabot. És akkor villantak be Francesca Woodman elementáris erejű fotói, amelyek azt az érzésvilágot közvetítik, amit gyerekként megéltem. Ezért kerültek be az előadásba. Könyveket olvastam az örökbefogadásról, zenéket hallgattam. Találtam egy hátborzongatóan ide illő dalt Sinéad O’Connortól, a Queen of Denmarkot. Ha már egyszer Dániában éltem, egy ottani mozgásszínház tagja voltam. Wonder Boy címmel láttam egy érdekes dokumentumfilmet egy hányatott sorsú fekete fiúról, akit egy francia fehér család fogadott örökbe. Imádták őt, mégis tudni akarta, honnan jött, ki az édesanyja. A nagy különbség közte és köztem az, hogy az övé nyitott örökbefogadás volt.

Miből érezte, ráadásul gyerekkora óta, hogy valójában nem is Szalontay Tünde? Nem úgy szerették a szülei, ahogy szerethették volna?

Az unokatestvéremtől hallottam tízévesen, vidéken, hogy te nem vagy az igazi! Hogy örökbefogadott gyerek vagyok. Ez meg is maradt bennem. Mint egy tüske. Anyám is mintha egyszer, kissé ittasan azt mondta volna, hogy nem is én szültelek! Nyolcéves voltam, amikor elváltak a szüleim. Látogatóba mentem apámhoz, és félve rákérdeztem az igazságra, de letagadta. Akkor még hinni akartam neki. Életem első fél éve halálközeli élmény volt. Folyamatos rettegésben és kitaszítottságban érzed magad. Hiába sírsz, visítasz, hogy éhes vagy, fázol, félsz, jön egy nővér, tisztába tesz, betakar és tovább megy. Ez ott maradt bennem. Hogy nem kellettem. Hogy nem volt senki, aki engem szeretett, aki rám hangolódott volna, vagy állandóan magán hordoz. Mindezt a nevelőszüleim nem tudták feloldani bennem. De a titok sem segített ezen. Az állandóan ott gomolygott felettünk, mint egy sötét felleg. Ezt cipeltem magamban, miközben nem tudtam, valójában mi van?

Szándékosan ment el olyan messzire, vagy az élet sodorta Dániába?

A színház szólított el. Miközben tanultam, játszottam, olyan helyzet teremtődött, amelyben nagy volt a kitaszítottság érzete. Nem ismertem senkit Dániában. A nyelvet sem. Hasonló helyzet volt, mint életem első hat hónapja. Ez még közelebb vitt a fájdalmakhoz. Olvastam egy angol nyelvű könyvet a csecsemő leépülési fázisairól. Ebben volt egy mondat, ami szíven ütött: a csecsemő még azt is felejti, amire vágyott. Megerősödött bennem az összes korábbi érzet. Sokáig zárt voltam. A színház aztán sok mindentől felszabadított. Öt és fél évet töltöttem külföldön.

Éltek még a nevelőszülei, amikor hazajött?

Éltek, de kérdezni nem tudtam tőlük. Sajnos, nem olyan volt a viszony köztünk. Mindig úgy reagáltak, hogy minek hozom fel ezt újra és újra? Amikor kiderült az ügy, és képben lettem sok mindennel, nem öleltük meg egymást, nem borultunk össze. Egyszerű emberek voltak. Ahhoz, hogy újra tudjam építeni magam, el kellett távolodnom tőlük. Nem éreztem, hogy ez közös történet. Nem is lett az soha. Mindenki maradt a saját burkában. Őket legfeljebb az foglalkoztatta, hogy miért is derült ez ki? Én meg nem tudtam maradni. Mennem kellett.

Harmincévesen, amikor hazajött, változott valami?

Akkor már csak látogatni mentem hozzájuk. Kialakult egy rendszer, amelyben meg tudtam őrizni magam. A terápia is fontos volt. Bár azt nem tudja megadni, amit a szüleimtől nem kaptam meg, de megszelídíti, elfogadhatóvá teszi az elfogadhatatlant.

Könnyebb lenne a mai élete, ha az igazság rejtve maradt volna?

Biztos, hogy nem. A titok mindenkit megbetegít.

Azt mondta, zsigerileg kezdettől fogva tudta, mi a helyzet.

Egy örökbefogadott gyerek megérzi, hogy valami nincs rendben körülötte.

Mikor találta meg az igazi édesanyját?

Amikor hazajöttem külföldről. Egyetlen nap alatt. Bár titkos örökbefogadás volt, nevelőanyám tudta a nevét, és a falut is, ahol élt. Nem keresett papírokat a szekrényben. Annyi év után fejből megmondta a címet.

Neki sem lehetett könnyű.

Biztos, hogy nem. Egész életében marta őt a bűntudat.

Ki tudta deríteni azt is, hogy a vér szerinti édesanyja miért hagyta ott a kórházban?

Tizennyolc éves volt. Családos ember volt az illető. Nem vállalt. Ebben a történetben nekem csak az olyan furcsa, hogy anyám nem ment el a férfi után, hogy miért nem vállalja a felelősséget. Ő meg úgy élte le az életét, mintha mi sem történt volna. Nem is láttam őt soha. Fogalmam sincs, milyen lehetett. Nem találtam meg őt. Pedig kíváncsi voltam, hogy néz ki. Már nem él.

Milyen volt az első találkozás az édesanyjával?

Lementem vidékre, és egyik faluból küldtek a másikba. Nem árulhattam el senkinek, miért keresem az anyámat. Hirtelen csak azt tudtam kitalálni, hogy osztálytalálkozót szervezünk. Így kaptam meg a telefonszámát. De a címét nem! Rettegtem, amikor felhívtam őt. Féltem. Attól tartottam, hogy nem akar látni. Jó napot kívánok, Szalontay Tünde vagyok, karácsony óta tudom, hogy ön az anyám, mondtam a telefonba. Először nem akart találkozni velem. Félt a botránytól. Nem tudhatta, milyen vagyok. Másnap mégis találkoztunk. Ott állt a Ferenciek terén egy szál virággal.

Ez a „kép”, gondolom, örökre beégett az emlékezetébe.

Inkább az érzet. Elképzeltem a világ legszebb nőjét. Helyette ott állt előttem egy néni. Nem volt nagyon idős, de semmiben nem hasonlítottam rá. Volt bennem egy olyan vágy, hogy most minden megoldódik. Nem így lett. Pillanatok alatt minden darabjaira hullott. Egy idegen asszonnyal beszélgettem. Sokkoló volt. Az ő életében is két nap alatt történt valami nagyon erős. Sírdogált. Azt hitte, elvittek külföldre. Ehhez képest ott ültem vele szemben. Ő mindig tudta, hogy én vagyok, én viszont sokáig nem tudtam, hogy ő van.

Az előadásra is úgy tekint, mint egy kiadós terápiára?

Nem. Nem úgy gondolok rá. Különleges előadás ez számomra. Ma már több mindent meg tudnék mutatni magamból. Bátrabb lettem. Ezt nagy előrelépésnek érzem. Kövek helyett már csak kavicsok vannak a lelkemben. Wagner Emese csak hat hónapig voltam. De belőle már nem sok van bennem. A legvalódibb énem az, hogy anya vagyok. Tizenhat éves a lányom. Ő az egyetlen vér szerinti kapcsolatom.

A szerző a Vasárnap munkatársa