Egy jószívű bevándorló az erdőben

Van a növényeknek lelkük? Egy sok-sok évtizedet megélt fa, egy buja bokor vagy egy szemet gyönyörködtető virág kell, hogy rendelkezzen valami lélekfélével, ugye? Titkon szerintem sokunkat foglalkoztatott ez a kérdés gyerekként. Ennek a mesének a főhősei valamiféle növénylelkek: olyan lények, akik szoros összefüggésben állnak egy bizonyos növényfajjal. Láthatatlanok, legalábbis az emberi szem számára. Ők maguk azonban látják egymást, még akkor is, ha különféle nemzetséghez tartoznak. Az embertől azonban óvakodnak. Talán sejtjük is, miért.

Kiss Judit Ágnes meseregénye remek olvasnivaló azokra a napokra, amelyek harmatos, ködös reggelekkel indulnak, és amelyeken már sárgába hajló falevelek potyognak a lábunk elé. Nemcsak azért, mert az erdőben játszódó történet is őszies hangulatot áraszt (ezt a hangulatot az illusztrációk is felerősítik, köszönhetően Sipos Fanni őszies sötétségbe hajló lenyűgöző színkombinációinak), hanem talán azért is, mert az ősz érkeztével hajlandóbbak vagyunk az elmúlásról gondolkodni.

Úgy nőttünk fel, hogy kialakult bennünk egy bizonyos kép a bennünket körülvevő természetről és annak működési elveiről. Tudatosítanunk kell azonban, hogy gyerkőceink világában a számunkra biztonságot nyújtó igazságok nem feltétlen működnek majd. A megszokott sémákat – hogy tavasszal kihajtanak a fák, hogy nyáron zöldellnek a kertek – újonnan fontossá váló fogalmak írják felül. Ilyen például a szárazság. És az, hogy egyes fajok, melyeket megszoktunk, hogy itt élnek a közelünkben, kiszáradnak és elpusztulhatnak – teljességgel eltűnhetnek a környezetünkből.

Hogyan beszéljünk erről a legkisebbekkel? Hiszen a gyerekek számára az állandóság, a kiszámíthatóság nyújt biztonságérzetet – ezzel ellentétben ma egy állandóan változó világ veszi őket körül. Ezek a változások az előttünk álló években fel fognak gyorsulni. Egy biztos: az új jelenségek új narratívákat kívánnak.

A Tujaszörny és Nyírfakobold két furcsa kis lény története, akiket véletlenül hoz össze a sors. Habók a nyírfakoboldok nemzetségébe tartozik, Tutu pedig egy tujaszörny. Tujaszörnyek a tujákon élnek, felénk leginkább díszkertekben, hiszen egy térségünkben nem őshonos fajról van szó. A díszkertet, ahol Tutu békességben éldegélt a többi tujaszörnnyel együtt, hatalmas aszály éri az egyik nyáron. A tuják kiszáradnak, a kert tulajdonosai pedig kivágják a tujákat. A tujaszörnyek továbbállnak, Tutu jobb híján az erdőbe menekül – itt azonban nem igazán boldogul, hiszen azt szokta meg, hogy minden nap öntözgetik. A csupa szív behemót segítségre szoruló bevándorlóvá válik az erdőben.

Itt talál rá Habók, aki első pillantásra minden tekintetben az ellenkezője: kicsike és vékony, józan és gyakorlatias, és úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. A nyírfakoboldok nemzetsége azonban egy kissé zárt közösség, szigorú szabályaik kimondják, hogy idegent nem szabad hazavinni. Vajon képes-e Habók kilépni a szabályok keretei közül és meggyőzni a nyírfakoboldok öregasszonyát, Ummát, hogy fogadják be az esetlen tujaszörnyet?

A történet tehát a barátságról is szól. Azt a kérdést feszegeti, hogy képesek vagyunk-e befogadni egy messziről érkezőt, vagy elzárkózunk előle. Habók végül segítő kezet nyújt, hiszen, az ő szavaival élve, „Senki sem tehet arról, honnan jött, amikor éhes, szomjas, fáradt, fázik és magányos!” Egy nagyon kedves tanmese ez, amely azt az igencsak hasznos gondolatot ülteti el a gyerkőcök fejében, hogy a bajba jutottat az illető mássága, furcsasága ellenére sem szabad magára hagyni.

A mese pedig az erdőről is szól, hiszen Habókkal és Tutuval együtt fedezhetjük fel a rengeteget. Növények egész sorát ismerhetjük meg, ahogy mohás köveken, kanyargós ösvényeken követjük szörnyecske és kobold párosát. Megtudjuk, hogy egyes növények fontos vízraktározók a talaj közelében élő apró lakók számára, és azt is, hogyan lehet odút készíteni fakéregből. Egyszóval a történet játékosan vezeti be a kicsiket az erdő rejtelmeibe, a nem őshonos Tutuval együtt ők is megtudhatják, hogyan működik az erdő varázslatos világa. Ehhez természetesen az aprólékosan kidolgozott, hosszan böngészhető illusztrációk is hozzásegítik őket.

A Pagony Kiadó az 5–10 éves korosztálynak ajánlja a kötetet, én pedig nyugodt szívvel mindenkinek, aki kíváncsi arra, hogy hogyan lehet természetközeli, kellemes – mégsem naiv, vagy éppenséggel hitegető – mesét írni egy olyan korban, amikor óriási kihívásokkal kell szembenéznünk. Készüljünk fel tehát szívet melengető olvasnivalóval arra az időszakra, amikor beköszöntenek a csípős, ködös éjszakák.

Kiss Judit Ágnes: Tujaszörny és nyírfakobold. Sipos Fanni rajzaival. Pagony Kiadó, 2024.