Egy főúr a Carltonból és a kormányhivatalból

Ők többnyire még a régi iskola utolsó mohikánjai, esetleg a fiatalabbak közül azok, akik nemcsak tud(atosít)ják, hogy a vendéglátóiparban az előkelőséget, ékesszólással a noblesse-t nem porcióra mérik vagy tálcán kínálják, hanem a vérükben van a felszolgálás, az italkínálás, esetleg a „Főúr” teendői is. A szolgálatkész, jó és kapós pincér ugyanis úgy fejlődik tanoncból az ételhordó, majd fizetőpincéren át a szó csalhatatlan értelmében vett főúrrá, mint a diákkori flört igaz vonzalommá. Tény és való: szemben a régi szép időkkel, mostanság ennek ellenkezőjére találni a gyakoribb példákat. A felszolgálás nívótlan és barátságtalan, néha még különbséget is bajos tenni a vendég és a slampos öltözékű személyzet között. A kiszolgálás művészetéről, a nyelvtudásról nem is szólva. Magyarán: az igazi, régi vágású, megfelelő modorú pincér ma már olyan ritka, mint a fehér holló... Viszont a riporter szerencséje, ha elvétve ugyan, ráadásul évtizedek óta, de ismer ilyen főurat. A vendéglátás ilyen tudora a felső-csallóközi Vőkről származó, már a múlt század dereka óta Pozsonyban élő Fejes Károly, aki a faluról jött suttyó pincérinasból küzdötte fel magát királyok s államfők díszvacsoráin felszolgáló szaktekintéllyé. Hivatalosan már nyugdíjas, ám a kiemelt udvariassággal járó felszolgálást igénylő protokollvendégek nívós kiszolgálásához mindmáig a segítségét kérik. „Karcsi”, a „Chef úr” pedig szmokingot ölt, fehér pamutkesztyűt húz, és úgy forog a rangos vendég körül, ahogy azt a hivatalos felszolgálásra vonatkozó íratlan szabályok összessége: a noblesse oblige megkívánja.

Miklósi Péter Fejes Károllyal készített interjúját a keddi Új Szóban olvashatják!