Amihez finoman nyúl az ember, királyi eledel lesz

„Külföldön, természetesen bizonyos határokig, mindent kipróbálok. Ez itt hazatérésem előestéje, a búcsúvacsora Amerikában...”1981-től Manhattan mellett élt, két gyermeke, Lili és Philip kint születtek Amerikában. Itthon, főleg a filmesek körében, felkapott színésznő volt, de játszott színpadon is. Színészi pályáját kint sem adta fel, s amióta hazajött, újra számolnak vele a rendezők.

Mennyire hiányzott a mama főztje Amerikában?

Anyukám többször is kint volt nálunk. Olyankor mindig nekilátott, hogy „jaj, akkor csináljunk valamit!” A legtöbbször meggyes pitét, fonott kalácsot, mákkal és túróval töltött kelt kalácsot sütött, de valahogy soha nem úgy sikerült, mint ahogy szerette volna.

Más az amerikai liszt, mint a magyar?

A kettő egyszerűen összehasonlíthatatlan. „Akkor főzzünk egy jó csirkepaprikást!” – mondta az anyukám. Megvettük a legszebb csirkét, a legfrissebb zöldségeket, mindenből a legjobbat. Ott minden gyönyörű, meglátod, és már csurog is a nyálad, de az íze semmi. Illata nincs a gyümölcsnek, csak színe. Mint a paprikának vagy a paradicsomnak. Megfőztük például a tyúklevest vagy a borsólevest..., egyiknek sem volt olyan íze, mint itthon. Hiába mesterkedett az anyukám, nem az lett a vége, amit vártunk. Aztán rájöttem, különösen, amikor elkezdtem tanulmányozni az energiatereket, a földenergiát, hogy hát persze, minden földrésznek más a kisugárzása. Mint ahogy minden embernek. Tehát minden más ízű, hiszen más az éghajlat, a víz, a föld összetétele, akkor pedig mitől várjuk, hogy az ízek ugyanolyanok legyenek, mint nálunk?

Főiskolás korában, amikor még kübekházi lány volt, egyszer levitte az osztálytársait vendégségbe, ezt akkor a Film Színház Muzsikában el is mesélte... Emlékszik még, mivel várta az édesanyja ezt az „éhes falkát”?

Töltött kacsával. Azt nem lehet elfelejteni. Ültünk a szőlőlugasban, és ettünk. Én nagyon szeretem a vidéki létet, ezért is lakom Szentendrén, egy patak mellett. Kemencéje volt a nagymamámnak. Lovuk, tehenük, bárányuk is volt a nagyszüleimnek, és persze csirke, liba, kacsa. Földjük is, gazdálkodtak. Anyai részről. A másik oldalon meg elverték a vagyont. Mindegy. Rég volt. A nagymamám kemencében sütötte a kenyeret, a kalácsot, a lángost. Tizenhárom éves bakfis voltam, amikor megfogta a kezem, és azt mondta: „Na, most kenyeret sütünk!” És elkezdtük este, ami ennek a folyamata. Lisztet szitáltunk. Hajnalban keltünk, és a fateknőben dagasztottunk. A kemencét is együtt fűtöttük be. Akkor raktuk be fatálban a nyers tésztát, amikor már csak parázs volt. A tésztamaradékot meg gyönyörűen kinyújtottuk, libazsírral megkentük, és úgy tettük be. Ilyet már soha nem fogok csinálni, mert csak vele tudtam. Télen a hurkát, a kolbászt és a tököt is kemencében sütöttük, meg a sonkát bevagdosva, ropogósra... Ó, azok az illatok! Varázsos idők voltak ezek. Tiszteltük az ételt. Azt ettük, amit megtermeltünk. Ahogy a nagyapám a húsokat pácolta, vagy ahogy a sonkát, az oldalast, a kolbászt felfüstölte! Mellette nem, de a nagyanyám mellett mindig ott voltam. Ő tanított meg tésztát gyúrni is. Sok mindent köszönhetek neki, nem kell félnem a holnaptól. A nagyszüleim reggel elmentek a földekre dolgozni, és csak este jöttek haza. Süldő lányként nekem is ki volt osztva a feladat. El kellett látnom a jószágokat. Kétévesen meg elvesztem egyszer. A tehén alatt találtak meg a friss szénában. Nagyapám galambokat is tenyésztett.

Levágásra?

Én, aki ma egy pókot nem nyomok agyon, elképzelni sem tudom, hogy voltam képes kitekerni a galamb nyakát. De meg kellett tennem. Aztán leforráztam, megtisztítottam, és megfőztem levesnek. Ma már a csirke nyakát sem tudnám elvágni. Isten őrizzen! Akkor igen. Bátran megtettem.

Rétestésztát húzni is megtanult?

Azt is. A nagymamám nagyon értett ehhez. Kübekháza sváb település volt, de Mária Terézia ideje alatt betelepítettek egy csomó franciát is, ők aztán nagyon tudtak főzni. A kübekháziak pedig átvettek tőlük sok mindent. A legfinomabb recepteket. Ahogy az én apám, anyám a nagyszüleimtől tanulta meg, hogyan kell elkészíteni a jó disznótorost, a kübekháziak a sváboktól és a franciáktól tanultak. Rétest gyakran sütöttünk a nagyanyámmal. Túrósat, mákosat, meggyeset, tököset. Lereszeltük és vajon megpároltuk a tököt, úgy szórtuk a tésztára. Isteni íze volt. Ha kilukadt a tészta, nagyanyám nagyon dühös volt. Káromkodott egyet, és kezdtük elölről. Anyámmal csináljuk most ugyanezt, de ő is kivágja, ha nem sikerül a tészta. Én nagyon szeretem az egyszerű kajákat. Például a krumplis tésztát. De már nem olajjal csinálom. Mangalicazsírral sokkal egészségesebb. Az olajat nem nagyon tudja felbontani a szervezet. Anyám füstölt kolbászt is tesz a krumpliba, és fokhagymás-ecetes salátát csinál hozzá. Királyi eledel. Vagy a tarhonyás csirkepaprikás.

Lili és Philip már kint, Amerikában megkapták a kübekházi ételeket?

Megkapták és szerették is, bár el voltak kényeztetve, mert az apjuknak étterme volt. Tehát mi többnyire ott ettünk. Amíg együtt éltünk, a válásunk előtt nem is nagyon főztem. Ha nem ültünk be az étterembe, akkor hozattunk valamit az otthoni asztalra. Manhattan tíz legjobb éttermének egyike volt a férjemé, el lehet képzelni, micsoda fantasztikus kaják készültek nálunk. Magyar ételek egyáltalán nem szerepeltek az étlapon. A gyerekeim, ettől függetlenül, nagyon szeretik és becsülik a káposztás tésztát, a szilvás gombócot, a lebbencslevest..., ez utóbbit az apám tudja nagyon jól elkészíteni. Nem is engedi, hogy másvalaki csinálja otthon. Most már Balatonfelvidékre járok haza, mert oda költöztek a szüleink, de ilyenkor nyáron általában borsólevessel és rántott csirkével várnak bennünket, mert azt mindannyian nagyon szeretjük.

Egy dekoratív színésznőről nagyon kevesen képzelik, hogy a konyhában is csodákra képes. Főleg nem húszévesen.

Rólam sem sejtették soha, hogy mi mindent tudok. Gyúrni, dagasztani, ki sem nézték belőlem. Ez öszszeegyeztethetetlen volt a vonzó nőkről kialakított képpel. Szentendrére is eljárnak hozzám a főiskolai osztálytársaim, és döbbenten nézik, hogy főzök. Régen én is repültem, a fellegekben jártam, akárcsak ők, és lehet, hogy démoni voltam, de főzni azért megtanultam. Hozzáteszem: mindennap nem szeretek főzni, ezért ha nekifogok, egyszerre többfélét készítek. Húszéves a fiam. Nagyevő. Lili csak csipeget. Ha dolgozik, mert most már ő is gyakran áll a kamera előtt, kiporciózva, kis edényekben hozom neki Budapestre az ételt.

Van valami specialitás a családban?

Görögországban nyaraltam tavaly, és elájultam, milyen finom a görög konyha. Azóta én is olyan könnyű salátákat csinálok fetával és olívával. És grillezem szépen a zöldségeket. Desszertként pedig, amit nagyon imád a fiam: egyszerű palacsintatészta négy tojással, liszt, tej, pici só, méz, kikeverem, hozzáadok egy kis olívaolajat, sütőport, de kevesebb liszt van benne, mint a palacsintatésztában, hiszen a tojással sűrűbbé válik, a fehérjét persze habként teszem bele..., aztán felvágom a gyümölcsöt, az epret, a meggyet, a barackot, és beleteszem a nyers tésztába. Van egy kerek formám, azt kivajazom, és már mehet is a sütőbe. Húsz-huszonöt perc alatt el is készül. Finom lesz és illatos, a gyümölcs nem sül meg, csak megpuhul. A tetejét aztán megszórom porcukorral. Nálunk ez most a kedvenc. Sokan eltanulták tőlem.

Ebédekben gondolkozik, vagy inkább vacsorát főz?

Ez attól függ, ki mikor van otthon. Ha egyedül vagyok, nem is főzök. Én állandóan fogyókúrázom. Nekem elég a saláta is. Néha el is töprengek: mi a fenének főzök háromfélét egyszerre, amikor fogyókúrázom? A gyerekeknek. Attól, hogy én nem ehetek, ők még igen.

A töltött paprikának is képes nekidurálni magát?

Most csináltam, pár nappal ezelőtt.

Befőzni is szokott?

Tavaly kezdtem el. Barack- és eperdzsemet csináltam, még most is van belőle pár üveggel a spájzban. A kandalló padkáján dunsztoltam úgy, hogy minden üveget báránybőrbe csavartam. Rumos meggyet is tettem el. Finomat, ropogósat...

Szentendre a paradicsom?

Igen, és fogy, minden fogy. Ha kedves vendég jön a házhoz, kap egy üveg befőttet. A dzsemet meg viszem haza, a szüleimnek. Imádják. Reggel kalácsra kenik. De paradicsomlevet is rakok el. Tavaly annyi paradicsomot vettem, hogy a felét oda kellett adnom a szomszédasszonynak. Nem győztem. Amikor főzöm, zellerlevelet és zöldpaprikát teszek bele. Tartósítószert soha. Egész télen ittuk, vagy levest készítettem belőle. Mézzel és csipetkével. Isteni. Én imádok befőzni. Tavaly úgy szedtem az epret, mint egy markotányosnő. Felhajtott szoknyában. Szedd magad mozgalom volt Pomázon. Annyit szedtem, hogy a végén megijedtem. A tusolóban mostam, nagy vájdlingban. Ott térdeltem órákon át. Aztán hatalmas edényben főztem a dzsemet. Hajnali fél négykor raktam bele az utolsó üvegbe.

Addigra meg is unta, gondolom.

Nem, csak elfáradtam. Egyébként megfigyeltem, ha sietve főzök, vagy dühödten, idegesen, akkor az étel is dühös lesz. A rossz energiától, amit belevittem. Viszont ha jókedvűen, teljes odaadással csinálom, ha finoman nyúlok hozzá, abból királyi eledel lesz. Nem is szeretek már étteremben ebédelni. Nem tudom, milyen ember a szakács. Mi van, ha gonosz, vagy rosszindulatú? Vegyem át az energiáját az étellel? A dolgok láthatatlan része sok mindent befolyásol.

Hogy bírta ki Amerikában, hogy nem nagyon főzött?

A jót nagyon hamar megszokja az ember. Engem ott kiszolgáltak. Könnyű francia ételekkel. Az egy művészet!

És a töltött káposzta?

Az meg egy regény. Kolumbiai munkások dolgoztak nálunk, amikor Manhattan zöldövezetében átépítettük a házunkat. Csirkepörköltet főztem nekik galuskával, és uborkasaláta is volt. Nagyon imádták. Amikor új otthont teremtettem egy rossz házból, már a válásunk után, felhívtam őket, hogy eljönnének-e segíteni? „Signora, ha főzöl nekünk, akkor jövünk!” – mondták. Hat hét alatt rendbe hozták a házat.

Az idegen ízekhez miképpen viszonyul?

Külföldön, természetesen bizonyos határokig, mindent kipróbálok. Kóstolgatok. Ez az egyetlen oka, hogy nem szeretek utazni. Négy kilóval mindig többet hozok haza. Természetesen magamon. Persze itthon is olyan nassolós vagyok. Feketecsoki-függő. Ja, és amit szintén gyakran sütök, az a kuglóf, sok gyümölccsel, és a muffin fekete áfonyával. Egy bögre kukorica- és egy bögre búzaliszt, egy tojás, egy evőkanál szódabikarbóna, méz, olívaolaj és az áfonya. Ezt összekeverem, van egy tepsi, kis kerek formákkal, belerakom a muffinpapírt, kanállal belecsorgatom a tésztát, húsz perc alatt feljön, reggelire mennyei!

Tea vagy kávé?

Reggel egy kapucsínó, az a fixatőröm, de már kezdek átállni a gyógyteára. Gyógyfüves volt a nagymamám, én ezt most fedezem fel magamnak. Tegnapelőtt például Szentendre határában cickafarkot és kakukkfüvet szedtem két nagy kosárral. Azt az illatot! A padlón szárad egy fehér lepedőn. Időnként megforgatom, aztán majd szétdarabolom, és varrok olyan szellős kis zsákocskákat, azokban szépen elrakom. Délben szedem, pontosabban tizenkettő és kettő között, hogy benne legyen a Nap energiája. A legfinomabb orvosság. Mint anyám tyúkhúslevese sok zöldséggel.