Zsánerszobor vagy vásári attrakció

Márai Sándor (San Diego, 1986)Amíg csak kopjafákról, turulmadarakról van szó, a művészetkritika csak legyint, ám mihelyt a köztéri szobrászati alkotás témája egy értékrendet, erkölcsi magatartást képviselő személyiség – Petőfi, Kossuth, Szent István –, azon nyomban felerősödik a művészeti szempont követelménye. Ebbe a kategóriába sorolható a Márai Sándor kassai köztéri szobrának elkészítésére kiírt pályázat is, hiszen a felállítandó szobor egy kiváló művésznek és markáns polgári értékrendet valló közéleti személyiségnek kíván emléket állítani szülővárosában. A pályázati feltételeket megfogalmazó megrendelő részéről formális szempontból minden rendben van. Négy művészt (Bartusz György, Gáspár Péter, Patrik Kovačovský, Nagy János) kért fel a meghívásos pályázaton való részvételre, a pályázat elbírálására zsűrit nevezett ki, amely döntést hozott – titkos szavazással. Tehát semmi kivetnivalót nem találhatunk ebben az eljárásban. Ám ennek ellenére nem vagyok egyedül, aki megdöbbent a sajtóban közölt eredmény és a győztes mű láttán.

Kezdjük azzal, hogy a meghívásos pályázatra a négy mű helyett csak három érkezett be. Nagy János, annak ellenére, hogy ő is elkészítette a maga Márai-szobortervét, úgy vélte, nincs értelme részt venni a versenyben. Nyilván nem ok nélkül gondolta így. Valószínűleg voltak bizonyos sejtései. Nagy János megérzéseit látszik igazolni az a tény, hogy a zsűri nem vállalta fel a nyilvánosságot, még a Márai Sándor Szoborbizottság érdeklődő tagját és a sajtó munkatársát sem engedték be a pályázat sorsát eldöntő testület ülésére. Nem kevésbé zavaró tény az sem, hogy a 15 tagú bizottságba mindössze egy-egy ismert és elismert szobrászművészt és műtörténészt neveztek. Ján Hoffstädter, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola rektora a bizottság elnöke volt ugyan, ám szakmai érveit a testület nem vette figyelembe. Thomas Štrauss, a Kölnben élő neves teoretikus pedig nem fejthette ki véleményét a beérkezett pályaművekről, mert utaztatására szűkösnek bizonyult a pályázati keret. A pályázati bizottság döntése tehát az egyetlen szakmai ajánlás ellenében és elméleti szakember kontrollja nélkül született meg. S hogy miért tartom ezt az eljárást oly mértékben kifogásolhatónak, hogy a nyilvánossághoz fordulok?

A kassai pályázat iránti érdeklődés mind Márai Sándor személye, mind a kassai köztéri művészet gazdag hagyományai miatt messzire túlgyűrűzik a pályáztató Magyar Ház közönségének körén és a szlovákiai magyar közegen. A szakma számára lakmuszpapír ez a pályázat, hiszen az ország legjobb 1990 után felavatott köztéri alkotása ebben a városban, az Erzsébet utcában található (Bartusz György: Jakoby Gyula). A szakma arra is felfigyelt, hogy Bartusz műve kivételnek számít, mert Kassán jelenleg – a város vezetőségének hathatós támogatásával – a letűnt pártállam egykori udvari szobrászai foglalják el a közteret kétes műveikkel.

Ezt a folyamatot látszik erősíteni a mostani pályázat is, hiszen a győztes pályamű alkotójának, Gáspár Péternek a karrierje 1977 és 1989 között Ján Kulichnak, a szlovákiai művészeti élet normalizációs nagy urának védnöksége alatt ívelt a legmagasabbra. Az ellenérvet szinte hallom: ne a művész múltja, a benyújtott pályamű legyen a vita tárgya. Meggyőződésem azonban, hogy szakmai szempontokat követő zsűri ezt a Gáspár-művet nem díjazta volna, hiszen átmenetet képez a postabankos zsánerszobrok és a Bámészkodó (Čumil)-féle vásári attrakciók között. Mindkettő a puszta szórakoztatást tűzi ki célul – az első a művészi igény dehonesztálásával, a másik a giccs stratégiájának tudatos vállalásával. Tegyük szívünkre a kezünket: illő-e Márai Sándor személyéhez egy ilyen megközelítésű alkotás, szabad-e egy szigorú művészi és közéleti értékrendet felvállaló személyt ilyen szellemiség jegyében ábrázolni? Egy határozott arcélű, erős karakterű személy köztéri megörökítése esetében elengedhetetlen az ábrázolt személy és az ábrázoló művész értékrendjének összeegyeztethetősége. Ildomos-e tehát, hogy a nyugati emigráció egyik legkérlelhetetlenebbül kommunistaellenes személyiségének szobrát olyan művész készítse, aki Ján Kulich szárnysegédjeként a szocializmus és a kommunista párt szolgálatában álló, a szlovák népnemzeti hagyományokból merítő elkötelezett, osztályharcot hirdető művészet programját segített megvalósítani a művészeti felsőoktatásban (erről bővebben: Kulich, Ján: O výchove mladej umeleckej generácie. Pravda, 68, 1987, 132. szám, június 9., 5. old.)? Meggyőződésem, hogy Kassán Márai Sándor és a Márai-örökséget ápolók cinikus megalázása készül. Nem felejthetjük el, hogy Márai műveinek magyarországi kiadását az utolsó megszálló szovjet katona távozásához kötötte, s hogy polgári értékrendjében és művészetében soha nem ismert alkut. Abszurd és méltatlan, hogy az 1956-os magyar forradalom idei évfordulóján azon letűnt rendszer művészének Márai-szobrát avassák fel Kassán, amely ellen Márai Sándor élete végéig küzdött.