Zoltán Gábor: Merőleges életrajzok

Diamant Izsó élete 1945. január 12-én Budapesten, a Maros utcai zsidó kórházban ért véget. Feleségével és még körülbelül kilencven emberrel együtt pusztították el a nyilasok. Gyilkosainak egyikét Szlazsánszky Ernőnek hívták. Diamant és Szlazsánszky egyaránt Vágújhelyen született.

Diamant Izsó 1886-ban jött világra, tehát ötvenkilencedik évében járt 1945-ben. A Diamant famíliának eredetileg bőrkereskedése volt Vágújhelyen, majd más családokkal társulva vasüzemet, úgynevezett sodronyszeggyárat létesítettek. Diamant Izsó harcolt az első világháborúban, az orosz és az olasz fronton. A háború után családjával együtt Romániába települt. A felesége fizikatanárnő volt. Diamant Izsó részvénytársasági formában igazi nagyüzemet hozott létre, az Aranyosgyéresi Sodronyipari Műveket. Az üzem Kolozsvár közelében épült fel. Hogy csökkentse a távolabbi falvakból bejáró munkásokra nehezedő terhet, Diamant igyekezett elősegíteni, hogy a gyár környékén saját lakáshoz jussanak. Az építkezők ingyen kaptak betonvasat és szeget a gyártól. Az eredetileg falusias Aranyosgyéres idővel népes településsé, majd várossá fejlődött. A gyár mellett szakiskola létesült, ének- és zenekar szerveződött.

Két évtizeden át Diamant Izsó tartotta fenn a gyár külföldi kapcsolatait. Ezek az utazások nem utolsósorban azt is szolgálták, hogy műgyűjteményét gyarapítsa. Könyvritkaságokat, festményeket, metszeteket, ex libriseket, értékes porcelánokat vásárolt. Szenvedélyesen kutatta a japán fametszeteket. Rendszeresen járt Bécsben és a német nagyvárosokban, svájci és francia gyűjtőkkel állt kapcsolatban. Kolozsvári villáját Josef Hoffmann, a kor egyik legjobb bécsi építésze tervezte. Még ma is áll, és számon tartják, mint a város modern építészetének fontos emlékét.

Mindezen túl Diamant közgazdasági és művészetfilozófiai tanulmányokat, cikkeket is írt, melyek folyóiratokban és kötetbe gyűjtve is megjelentek. Szabad gazdasági rendszer vagy tervgazdálkodás? című tanulmánya a szovjet tervgazdálkodás kudarcát jósolja meg. A hozzáértők értékesnek tartják mindazt, amit Diamant Izsó a Távol-Kelet és azon belül Japán művészetéről írt.

Amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az újonnan húzott határ éppen Kolozsvár és Aranyosgyéres között húzódott. Diamant a magyar területen maradt – ha nem így dönt, nagyobb eséllyel élhette volna túl a zsidóüldözést. Úgy tudom, két fia munkaszolgálatosként halt meg. Diamant Izsó és felesége a deportálás előtt Budapesten keresett menedéket.

Szemtanúk szerint a kolozsvári gyűjteményt széthordták a környékbeliek. A lappangó művek, már ami meg nem semmisült közülük, azóta több ízben gazdát cseréltek, egy részük Magyarországra került át – így tudja Murádin Jenő, aki alaposan írt Diamant Izsó életéről és művéről.

A másik vágújhelyi ember, Szlazsánszky Ernő, a tizenkettedik kerületi nyilasok csapatába tartozott. Ő 1905-ben született, tehát körülbelül húsz évvel volt fiatalabb az áldozatnál. Szlazsánszky apja postafőtisztként dolgozott. Anyja révén részben német származásúnak tekinthető. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Négy gimnáziumot végzett, mégpedig Pozsonyban. Lehetséges, hogy a Diamant-fiúkkal azonos intézményben és időben, mert a gimnázium évkönyveiben található bejegyzések erre utalnak. Azután iparművészeti iskolába járt. 1936-ban települt át Magyarországra, állítása szerint azért, mert magyar állampolgár lévén kiutasították Pozsonyból. Feleségével és négyéves kisfiával együtt érkezett.

Budapesten azonnal bekapcsolódott a nemzetiszocialista szervezkedésbe. A budai csoportban lelt társaságra, barátokra. Szlazsánszky Ernő számára az iparművészet bátortalan félmegoldás volt, zsákutca: megélni nem tudott belőle, a lelke mélyén igazi művésznek tartotta magát. Festőnek. A párthelyiség falait ő ékesítette freskókkal. Szálasi Ferenc, aki meghívott előadóként ellátogatott a csoporthoz, megszemlélte ezeket a műveket, és Szlazsánszky hallotta Szálasi előadásait. Szónok és festő megismerte és megkedvelte egymást. Szálasi éppen csak színre lépett mint pártvezető, akkor még saját párthelyisége se volt Budapesten. De az új párt belekezdett a kerületenkénti szervezkedésbe. A második kerületiek először a Csalogány utcában rendezkedtek be. Szlazsánszky átlépett az új pártba, és mivel nem volt lakása, gondnokként beköltözött a párthelyiségbe. A falakat ezúttal is ő látta el művészi falképekkel. Tudunk egy akvarelljéről is, melyet a Szálasi Ferenc elítélése és bebörtönzése felett érzett döbbenet hatására alkotott.

A detektívek 1940. augusztus 11-én du. 4-kor, a kerületi pártszervezetnek a Csalogány utca 53. I. emeleti helyiségében rendezett fagylaltdélutánján jelentek meg, és a jelenlévők igazoltatása közben figyeltek fel a festményre. Mérete 130×90 cm volt. Csomagolópapírra készült vízfestékkel. A művész nem engedhette meg magának, hogy vászonra és olajfestékkel dolgozzon. „A terhelt beismerte, hogy a képet ő festette és függesztette ki, és hogy azzal Szálasi rabságát kívánta szimbolizálni.” Szlazsánszky Ernőt az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására való izgatás miatt 1940. november 26-án 100 pengő pénzbüntetésre ítélték.

A két férfi kapcsolatát ez az incidens még inkább elmélyítette. A következő évben, 1941-ben a Szlazsánszky családban megszületett a második fiúgyermek. A pártvezető iránti szeretettől vezérelve a Ferenc nevet kapta, és Szálasi elvállalta a keresztapaságot. Ilyen módon rokonokká váltak. Az odaadás mértékét akkor érthetjük meg igazán, ha azt is tudjuk, hogy csak a harmadik Szlazsánszky fiút, aki negyvenháromban jött világra, nevezték el az apa után. A büszkeségtől dagadó keblű szülők minden ismerősnek, barátnak, szomszédnak tudomására hozták, hogy ki a Ferike keresztapja.

Szlazsánszky Ernő 1943-ban került át a tizenkettedik kerületi pártszervezetbe. Akkor költözött a család a Városmajor utcába, a Zsidó Kórház közvetlen közelébe. Egy ideig ő töltötte be a kerületi pártszolgálat-vezetői tisztséget. Közben előadásokra járt az Andrássy útra, a Hűség Házába, és részt vett a párt Nagytanácsán. Szálasi Ferencről portréfestményt készített, immár a párt megrendelésére.

1944. október 15-étől, a nyilas hatalomátvételtől részt vett a kerületi szervezet által bonyolított razziákban és kivégzésekben. Az ostrom után elfogták, rövid időre börtönbe került. Legnagyobb fiát, vélhetően a felelősségre vonás elől, Szlovákiába menekítették – úgy tudni, sohasem látogatott el Budapestre.