Volt egyszer egy legenda

Aligha van megmondhatója, hogy neki, Mariachinak mi haszna van ezekből a leszámolásokból, hiszen mindent elveszít: feleségét, gyerekét, s csak a gitártokját cipeli örökké magával, nem tudni mivel töltve – puskagolyókkal vagy hangszerrel. Mindenesetre annyi benne a bosszúvágy, hogy egész trilógiára futja belőle.

A harmadik részben éppen azért néz szúrós szemmel a világra, mert felesége haláláért akar elégtételt venni. ĺgy aztán Salma Hayeknek nincs is helye a történetben, valahonnan a messze múltból jelenik csak meg El Mariachi emlékezetében. Igaz, a Volt egyszer egy Mexikó című akciówesternnel kapcsolatban elég nehéz is történetről beszélni. A séma ugyanaz itt is, mint a Desperadóban, ezúttal is kocsmajelenettel kezdődik a jó és a gonosz harcáról szóló mexikói véres mese, de a folytatás kevésbé áttekinthető a trilógia harmadik részében. A semmi történetet, hogy El Mariachi elindul, s gitártokjával felperzseli az egész várost, csak összevissza indázó cselekményszálakkal lehet felduzzasztani. Hajtanak is az indák olyan barokkos csavarokkal, hogy nem igazán lehet tudni, mi is van voltaképpen. Ki kivel van, ki kire lő? Aztán már nem is érdemes erőlködni, hogy a szálakat összefűzögessük, hiszen egy idő után kiderül, ez a hatalmas, monumentalitásával a Desperadót túlnövő Rodriguez-mozi a pirotechnikával megteremtett látványról szól. Még az ég is tűzzel ég – ám Mariachinak és társainak, Mexikó fiainak még csak hajuk szála sem pörkölődik. Egy idő után el is veszíti a film azt a varázsát, amitől a Rodriguez által megteremtett „mexikói western” műfaj minden logikátlansága ellenére nagyon is fogyasztható volt, és átmegy valamiféle olcsó akciófilm műfajba. A rodriguezi képtelenségeket, mint hogy Banderas és Salma Hayek összeláncolva úgy szöknek meg fogvatartójuk elől, hogy egyik a másikat dobálja ablakból ablakba, emeletről emeletre golyózáporban, el lehet fogadni, mert a Desperado után ilyesmire számít az ember. Ám a hollywoodi akciókból megszokott, tornádóként terjedő lángvihar idegen ebben a mexikói környezetben. Igaz, Amerika már ide, a Rodriguez által ábrázolt Mexikóba is elér: a lehallgatáshoz még orsós magnót használnak, de a háromkezű korrupt CIA-ügynök (Johnny Depp) már mobiltelefonál. Az efféle dolgok valahogy gyengítik a Desperadóval megteremtett egzotikumot. Hiteltelenítik azt a világot, amelyben – a múltat felidéző emlékképekben – Salma Hayek úgy hajítja el ujjai közül a késpengéket, hogy egyetlen dobással tucatnyi semmirekellőt lekaszabol. Vagy amelyben Johnny Depp vállára felkötnek egy pótkart: ezzel kívánják elvonni a figyelmet arról, hogy jobb kezében egy pisztollyal készül tüzet nyitni – nem véletlen, hogy a rodriguezi szarkasztikus, parodisztikus, ironikus filmnyelvben egy ilyen suta poén akár kétszer is elsülhet. Rodriguez az akciósítással a Volt egyszer egy Mexikóban azt a legendát rombolgatja, amelyet maga teremtett. ĺgy aztán kacagtató az a jelenet, amelyben a film egyik meglepetés szereplője, Enrique Iglesias valamiféle pisztolyimitációval lövöldözget egy „kéziágyúkkal” felszerelt hadseregre, mi több, olyan gyermetegen játékos mozdulatokkal, ahogy ember nem lő. Azt hiszem, talány marad, hogy miért ő lett Banderas fegyvertársa, hiszen keménységben meg se közelíti. Sokkal közelebb áll hozzá a bárénekes szerepe, aki bizonyos összegért énekel, nagyobb összegért csókot ad, még nagyobb összegért a csóknál is többet nyújt. Valójában ők, a színészek azok, akik eladják a filmet, bár igazán nagy teljesítményt nem igényel tőlük ez a mozi. Inkább csak amolyan képregény-figurákat kell megformálniuk, akiknek csupán az arcuk, pontosabban a tekintetük fontos: csak nézniük kell szúrós, gyilkos tekintettel. Na, meg lőniük a Desperadóból megismert koreografált mozgás szerint. El Mariachi nem ígéri, hogy negyedszer is visszatér. Megerősített történet nélkül nem is igazán lenne miért.