Toll, mikrofon – lélek

Irodalmi esten köszöntötte Miklósi Péter közírót 60. születésnapja alkalmából a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága (SZMĺT) csütörtökön a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban. A szép számban összegyűlt baráti társaság előtt a SZMĺT tagja, Csáky Pál író, parlamenti képviselő méltatta az ismert publicista munkásságát: „A hatvanas évek második felének szabadabb szele őt is magával ragadta, ő is megpróbálta komolyabban venni a szabadság szó eredeti tartalmát. Akkor írt cikkeiből máig visszaköszön ez az értelmezés, mígnem őt is lefagyasztotta a szovjet tankok nyomában Szibéria felől ideömlő politikai hideghullám. Az Élet, a nagy dramaturg, akkor adta neki az első igazi leckét. Az igazolóbizottságok előtt meg kellett tanulnia: mindegy, hogy mit mond, s az is másodlagos, mi volt az igazság. Ha olyan prekoncepcióval és előre elkészített listákkal kerül szembe, amelyek mögött tankok állnak, sok esélye nem marad. Azok sorába került tehát, akik sorsán keresztül igyekezett a hálátlan utókor gyarapítani, a kiötlő atyák által soha meg nem álmodott kategóriákkal gazdagítani a marxizmus-leninizmus helyzettárát, a létező szocializmus új dimenziókat érlelő bugyrait. Magyarán: néhány ezer társával egyetemben átmenetileg munkanélkülivé vált.” Nagy törés volt ez az életében, s kihatott további írói munkásságára is. Ennek is köszönhető, hogy felhagyott a versírással, s az újságírásra helyezte a hangsúlyt. Miklósi Péter ezután sokáig csak álnéven írhatott. „Ha némileg cinikusak akarnánk lenni – folytatta Csáky Pál –, azt is mondhatnánk, a sors, a nagy rendező ezzel intézte el, hogy Péterünk mélyrelátóbb íróvá váljék, a saját tapasztalatai alapján jobban megismerje a lét fonák oldalát is. A nyolcvanas években egyébként közelebb sodródott a színházhoz, az akkor jelentős presztízsnek örvendő Jókai Napokhoz is, ami megint csak a sors dramaturgiai érzékét bizonyítja. Egy szó, mint száz, a tehetség valószínűleg ekkor forrott ki igazi minőséggé benne, s így az 1989-es változások egy felkészült, tapasztalt embert találtak személyében tájainkon. Nemcsak a rehabilitáció volt fontos esetében, hanem főleg az, hogy minőségi szerkesztővé, főszerkesztővé, rádióssá vagy a beszélgetést írásban közzétevő egyéniséggé – szerkesztő úrrá – ért az évek során.”