Sorozatgyilkos a csapdában

M. Night Shyamalan sajátos stílussal felvértezett rendező, leginkább pszichothrillereiről és pszichológiai horrorjairól ismert, bár összes alkotása kilóg kissé a zsáneri keretekből. Egyedi atmoszférájú, lassan építkező stílusával a mozirajongók kedvence. Filmjei összetett, alaposan kidolgozott történeti csavarokra épülnek, és van, hogy nehezen felfogható, nehezen elfogadható jelenségek köré épülnek. Shyamalan egyenes vonalvezetéssel dolgozik, ennek szemléltetésére elég csak felsorolni legismertebb műveit – ilyen A sebezhetetlen, Az esemény, Hatodik érzék, Jelek, A falu, vagy épp az Idő. A rendező leggyakrabban használt eszközei a feszültség, az abnormalitás és a nézőben keltett zavar.

Történeteit gyakran építi művi legendák köré, leggyakrabban pedig az emberi psziché deformációit próbálja vizualizálni. Ami szinte minden alkotásában megjelenik, az a traumák megélése, feldolgozása vagy épp ez utóbbi hiánya. Ilyen tekintetben a legjobb példa az özvegy pap a Jelekből (Mel Gibson), aki felesége halálát követően elhagyja papi hivatását. A film végére azonban feloldódik a sokk, amit párja elvesztése okozott: az összetört lélek végül összeforr.

Shyamalan legújabb alkotása, A csapda egy apa fura, feszült vesszőfutását kíséri végig. A felszínen mintaszülő, valójában azonban kettős életet él: ő a Hentes nevű darabolós sorozatgyilkos. A sztori sajnos alapból ennyi, Shyamalan nem igazán fordít időt sem az elkövetett gyilkosságokra, sem a nyomozásra, kihagyva a Gyilkos elméken szocializálódott nézők számára oly fontos mérföldköveket. Ami a rendező számára a fókuszban áll, az a feszültség és a sarokba szorított fenevad ösztöneinek megjelenítése – ez pedig minden lépésben tetten érhető.

A főszereplőt alakító Josh Hartnett (Pearl Harbor – Égi háború, Sin City, Most Wanted) maga mögött hagyta a Pearl Harbor kissé nyálas ficsúrjának karakterét, és igazi veterán thriller-sztárrá vált. A csapda Henteseként is viszonylag jól hozza a karaktert, bár a szereplőkről kissé érződik, hogy megjátszottak. Ami azért fura, mert a nézőn kívül mintha ez mindenkinek természetes lenne. A csapdába csalt sorozatgyilkos csak az egérutat keresi, neki semmi sem szent és semmitől nem riad vissza. A végén pedig még a mintaapa szerepét is levetkőzi és csak az elkerülhetetlen vég küszöbén fordítaná vissza ösztöneit.

Azokat az ösztönöket, amik valamilyen traumából erednek. És bár ez a „traumavonal” játssza a főszerepet a filmben, mégis jóval kevésbé kidolgozott, mint ahogy azt várnánk. Abból a kevés információból, amit a rendező itt-ott elhint, nem igazán jön át, mi és hogyan szülte a Hentest. A gyilkos karakterének talán az a hibája, hogy túlontúl érződik belőle a Dexters-sorozat főhősének hasonló attitűdje. Mikor pedig ezt a néző felismeri, a varázs sajnos tova is illan.

Shyamalan alkotásainak befejezéseire jellemző, hogy a történeti szál bezárul, a mondanivaló kerekké válik és minden a helyére kerül. A csapda végéről viszont mintha lemaradt volna a lezárás: mintha csak egy remélt folyatás miatt hagyták volna futni a főgonoszt. Ezzel A csapda válik a rendező talán legkevésbé sikeres alkotásává.

RYŠAVÝ PÁL