Amikor cirkuszi porondra viszik a vallást

Villódzó fények, dübörgő elektronikus zene, örvénylő alakok a jakuzzi körül: így indít a Matusek Attila-féle Tartuffe. A szauna csakis finn, az üvegen túl aranyozott üvegből folyik a pezsgő, a medencéből rendszeres időközönként tör fel finom morajlásokkal a hab: itt mindenki olyan szép és gazdag, hogy (szinte) már ruha sem kell. Azt csak elképzelni merjük, hogy az alagsori wellnesteremből micsoda luxusvillába vezethet a lépcső. Az előadás időtartama alatt ugyanis végig ebben helyiségben maradunk, a szauna és a habfürdő szolgáltat hátteret a fülledt légyottok, buja találkák számára, csakúgy, mint a családi perpatvarok és a hatalmas, fájdalmas rádöbbenések számára is. Így néz ki a fényűzés házon belül egy maffiaállamban.

Azonban már a legelején van itt néhány dolog, ami furcsa érzetet kelt. Miért áll csálén az oldalsó faburkolat néhány eleme? És miért takarja magát el törülközővel egy rejtélyes női alak a nyitójelenetben, úgy, mint aki jelen van, és közben mégsincs?

A Thália Tartuffe-jének két igazán felrázó karaktere van: Elmira (Rab Henrietta) és Mariane (Gál Sára). Az egyik felesége, a másik lánya Orgonnak (Ollé Erik), a ház urának, aki nem teljesen tisztességes módon tett szert vagyonra – most pedig lelki üdvözülést remél, ezért vakon követi az önjelölt vallási vezetőtőt, Tartuffe-öt (Nádasdi Péter). Molière eredetije természetesen a két férfi karakterét bontakoztatja ki a legárnyaltabban. Az 1664-ben megírt darab mindenekelőtt Tartuffe és Orgon sztorija az elvakításról, az álszenteskedésről, a behódolásról, a félrevezetésről, mely azonban egészen zseniális módon érvényes ma, hoaxokkal, féligazságokkal és igazságtalanságokkal teli világunkban is. A Thália Tartuffe-je azonban az eredetileg mellékszereplőkként megírt női karaktereknek is fontos teret nyújt.

Ebben a rendezésben ugyanis Elmira és Mariane azok, akik a legteljesebb karakterfejlődésen mennek keresztül. Ez egyébként részint egy harmadik nő – Dorine, a szolgálólány (Nagy Kornélia) – tisztánlátásának és morális elvekhez való ragaszkodásának köszönhető. Elmira a szerető, ám szenvedő feleség, aki rájön, hogy cserbenhagyják – kis híján teljesen –, míg Mariane a drámairodalom tipikus motívuma, a fiatal lány, akit akarata ellenére akarnak kiházasítani. Mindkettejük sorsát férfiak irányítják, és mindketten megpróbálják a saját kezükbe venni sorsuk irányítását, legalábbis lehetőségeihez mérten. A két személyes történet a második felvonás végén fonódik össze, amikor Mariane az egyetlen, aki képes felfogni Elmira szenvedésének, szomorúságának, megcsalatottságának mélységét.

Tartuffe-nél nem érzékelünk karakterfejlődést, bár ezt persze nem is várjuk. Annál súlyosabb azonban az üzenet, amit a címadó karakterbe pakol a darab. Bár mindenki róla beszél, a kétes vallási vezető jelenik meg a színpadon az összes szereplő közül a legkésőbb. Ezért is hatásos a belépője – na meg azért is, mert a készítők remekül megválasztott jelzőket aggattak rá. Ezek a jelzők egyrészt komikusak, másrészt fejbekólintják a nézőt, miközben végigkísérik a karaktert a darabon. Nádasdi Péter megformálásában Tartuffe kenetteljes arc (szó szerint is, lenyalt frizurát ragasztottak a koponyájához), mikrofonja állandóan ott van a keze ügyében, mint aki mindig késztetést érez arra, hogy a tömeghez szóljon. Bizarr színpadi epitheton ornansként pedig végig ott libeg a nyomában két apáca és egy szerzetes (Lax Judit, Varga Lívia és Kalocsányi Gábor).

Nemcsak ők, hanem a zene is végig kíséri Tartuffe-öt, az előadás ráadásul bravúros zenei megoldásokkal dicsekedhet. Tartuffe belépőjét például a hippikorszakot beherangozó California Dreamin' festi alá meg, azt sugallva, hogy Tartuffe nem kevesebbet testesít meg, mint a paradicsomba való visszatérést. A zenei megoldások mögött egyébként Matusek Attila és Kalocsányi Gábor állnak. Az ő kontójukra írható tehát az az emlékezetes pillanat is, amikor az apácák és a szerzetes Led Zeppelin-dallamra énekelnek latin miseszöveget, amint a jakuzzi mellől felvezető lépcsősoron távoznak az első felvonás végén - a szóban forgó dallam természetese nem más, mint a Stairway to Heaven. A darab zárópillanatában pedig a Jézus Krisztus Szupersztár egyik dallama csendül fel egy egészen meglepő kép kíséretében.

Megbotránkoztató? Nem, itt nem a valláson röhögünk. Hanem azon, amikor valaki a hitet saját céljaira használja fel álszent módon. Azon, amikor a vallást cirkuszi porondra viszik.

A zenei megoldásokon túl a nyelvi poénok miatt is érdemes fülelni, ezek a magas tempó miatt olykor elillannak. Az, hogy a darab nyelvezete ennyire korszerű és precíz, meg az, hogy végtelenül szórakoztató is, a kortárs magyar irodalom egyik legremekebb tollforgatója, Parti Nagy Lajos érdeme. Ő készítette Molière szövegének kortárs átiratát, amelyhez Matusek Forgács Miklós dramaturg segítségével illesztette hozzá saját üzenetét.

Amikor egy rendező azzal a céllal visz színpadra egy klasszikus darabot, hogy a mai világra való vonatkozásait tolmácsolja, a darab könnyen elcsúszhat, ha nem megfelelő arányban áll össze az alapmű szellemisége, korszelleme a jelennel. Matusek Attila harmadik alkalommal rendez a Thália Színház számára, és talán nem túlzás azt állítani, hogy klasszikus darabok színrevitelével szerzett magának nevet rendezőként (2021-ből a Bugrisok, az azt következő évadból pedig a Szentivánéji álom fűződik a nevéhez). A csaknem 360 éve írt Tartuffe-öt lélegzetelállító lazasággal és természetességgel ülteti át a mába. Az eredeti darab keresztezése a mai korral kiválóra sikerült, a házasítás minden részlete ül – a popkultúrából vett elemek az előadás hangulatát és dinamikáját adják meg, az aktuálpolitikai áthallások miatt mulattató és letaglózó egyszerre mindaz, amit látunk, és a nők helyzetének újraértelmezésével a darab bármilyen kortárs színházi fesztiválon megállja majd a helyét.

Mindemellett nem csupán a fiatal közönséghez szól, ugyanúgy, ahogy a három generációt felölelő szereposztás is remekül működik. Pernellné szerepében Kövesdi Szabó Mária látható, aki fél évszázaddal korábban egy fiatalabb karaktert formázott meg ugyanebben a darabban, míg két színművészetis hallgató – Gál Sára mellett Heringes William – is szerepel a darabban. A Tartuffe szórakoztat és sokkol egyszerre, nem mellesleg pedig a széles közönséget ösztönzi gondolkodásra.