Tetszetős kiskabátban a Kalligram

Mindig egy ilyenre vágytam, ennyire szépet még nem is láttam, szólt oda a mellettem álló a társának. Odanéztem, s azt láttam, hogy a blézerét fogdossa, elismerően. A Szépművészeti Múzeum egyik frissen felújított csarnokában tolongtunk, a Monet és barátai című kiállításon, melyhez több tucatnyi európai és amerikai gyűjteményből szerezték be az impresszionista varázslók munkáit, gondos előkészületek közepette, nem elhanyagolható akarattal, összefogással, anyagiakkal, ahogy kell. Az ominózus mondat, mely egy Sisley-festményről terelte a figyelmemet a kabátkára, sokáig a fülemben csengett. Szép az, ami érdekel és tetszik?

A kiskabáttal és az impresszionistákkal való találkozásom története az idén megújult Kalligram kapcsán jutott újból az eszembe. A kezdettől olvasója vagyok, nem megszállott, nem is mindig figyelmes olvasója, de tíz évfolyam alatt már az ilyen is kikupálódik annyira, hogy legalább érezze, milyen is az a Művészet és Gondolat, amit a lap közvetít s képvisel. A jól kitalált, magas színvonalát huzamosan tartó folyóiratnak kialakul az őt minden más laptól megkülönböztető arcéle, az ember jó ismerősként tartja számon, s ha olykor egy-egy száma mégis elkerüli, a vonások ugyanazok, és stabil a vonzalom. A Kalligram az Kalligram.

Erre a Kalligramra nem lehet januártól ráismerni. Az átváltozás látványos, s noha a folyóiratot eddig meghatározó értékeket (velük együtt az korábbi főszerkesztőt is) megtartja, mégis lényegi. Maradt a tematikus egységekben való gondolkodás (februárban: Alteritás, erőszak, gender), a világirodalom kiváló fordítása, a kritikának az a szöveget variáló, valamilyen szálra felfűző válfaja, amely az esszéhez közelít (Keserű József és N. Tóth Anikó a TündérVölgyről), van a kortárs próza és líra, de például már ez utóbbi mintha erősebb volna. S van, ami sosem volt igazán: grafikai szerkesztés, pontosabban telepítettek a lap programjába egy arculatnemző vírust. Ez, meg a szövegek mögött és között legalább ennyire jelenlevő szerkesztői invenció teszi a megváltozott Kalligramot mégis mássá. Milyenné? Vonzza magához az olvasót. A kiemelt költő verseit rögtön egy értelmezés követi – a februári szám Határ Győzővel kezd, verseihez Mekis D. János elemzését kapjuk. Közelebb hozza azzal is, hogy a közölt vers vagy a próza után beszélteti a szerzőt, természetesen a műről, így többfelől szólal meg ugyanaz. A februári számban például Vida Gergely, Bárczi Zsófia, Mizser Attila. Kis impresszionista foltok, a legjobb minőségű szövetből, páratlan eleganciával felvarrva. És meghökkentő apróságok, pl.: derű.

Az a vérátömlesztés utáni állapot, melynek az év elején lehetett az olvasó tanúja, most, a februári számmal, úgy tűnik, nem egyszeri megoldást eredményezett. Az izgalmas, számonkénti meg-megújulások ideje következett el. A magát intézménnyé kinövő kiadó elérkezettnek láthatta a pillanatot, hogy a könyvpiacon betöltött meghatározó szerepét s az ebből adódó kulturális tőkéjét a vele azonos nevű folyóiratában is kamatoztassa. Tizenkét év alatt nem akármilyen lapból nem akármilyen lapot varázsolt. Nyilván gondos előkészületek közepette, nem elhanyagolható akarattal, összefogással, anyagiakkal, ahogy kell. Ez a Kalligram nem az a Kalligram. Jó volt az előző, de nem tudtam, hogy mindig egy ilyenre vágytam, mint a mostani.